Miről is szól a 365 nap? Mese egy lengyel lányról, aki addig csókolgatta a digó maffia-király békáját, amíg királynővé nem vált. Épp ma olvastam, hogy jelenleg ez a legnépszerűbb tartalom a Netflix-en. Én pedig valószínűleg nem leszek népszerű a véleményemmel, ha azt mondom, ez ciki.
A szürke ötven árnyalata – Kelet-európai utánérzéssel
Az utóbbi időben több helyen is belefutottam abba, hogy kritizálják a Netflix-et, mert sekélyes, gyenge, átlagos, sőt, inkább, átlag alatti színvonalú filmekkel árasztja el az előfizetőit. Akadnak a mezőnyből kimagasló filmek és sorozatok, többről írtam is már.
Te milyen ember vagy valójában? – The Decline – Rendhagyó filmkritika a koronavírus árnyékában
Ám az utóbbi időben én is úgy érzem, a Netflix-ből mintha kifogyott volna a szufla. Pintér Béla után szabadon: tündöklő középszer – ez az, amit számomra a filmes szolgáltató kínálata pillanatnyilag megtestesít. A 365 nap is ezek közé tartozik. Sőt, még a középszerű innen nézve hízelgő jelzőjével sem írható le.
Blanka Lipińska 35 éves lengyel színésznő úgy érezte, E. L. James után neki is meg kell írnia és világ elé tárnia a maga szürke ötven árnyalatát.
Az ő sztorijában Laura, egy fiatal, kezdetben látszólag független, a munkájában sikeres és szexualitását szemérmesség nélkül megélő lengyel nő az őt elhanyagoló, idióta barátjával vakációra utazik. Szicíliába. Mit ad isten, pont ott tartózkodik a digó alfahím, akit történetesen Massimonak hívnak.
A regényből készült filmet a szintén lengyel Barbara Bialowas rendezte Tomasz Mandes-szel együtt. Az írónő a saját regénye lapjain kiélte titkos szexuális fantáziáit, amit egy rendezőnő mozgóképre váltott. És megszületett A szürke ötven árnyalatának kelet-dél-európai parafrázisa.
A la recherche la femme
„Hősünk” öt éve (sic) epekedik „hősnőnk” iránt, akit anno egy sorsfordító napon tök véletlenül egy (sic) pillanatra meglátott Lampedusa szigetén. (Nem, nem migránsfilmről van szó.) És azóta nem feledi, sőt, meg akarja találni. De hogy ez csak egy látomás, vagy a csaj tényleg ott volt, és ha igen, mi a fenét csinált arrafelé, nem derül ki. Részletkérdés.
Na mármost, öt év reményvesztett keresés után teljességgel magától értetődő, hogy Massimo (Michele Morrone) elrabolja Laurát (Anna Maria Sieklucka), és bezárva fogva tartja egy hatalmas luxuspalotában. Tök okés, nem? Szegény pasi. Hisz annyira szereti. (Wtf?) Még egy sort se beszélgettek, azt sem tudja, van-e amúgy match közöttük, és mi a nő pártpreferenciája. Mi ez, ha nem hihetetlen történet?
Amit összvissz Lauráról megtudunk, azt a fentebbi mondatban már összefoglaltam. Ja, hát persze, hogy szép. Máskülönben hogyan is lehetne a vágy tárgya. Massimo is meglehetősen kétdimenziós figura: macsó gengszter és kúrógép. Bocs az egyszerű fogalmazásért, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaadjam a történet líraiságát. Szóval emberünk ábrázolása kétdimenziósra sikeredett, noha (egyetlen) erénye éppen bizonyos háromdimenziós kitüremkedésének tudható be.
Látni, nem látjuk fő jellemvonását, csak Laura tekintetéből olvassuk ki, hogy annak bizony delejező hatása van. Akár csak a férfi nézésének (meg járásának).
Annyira irgalmatlanul sok kliséből épül fel a film, hogy az már szinte gyönyörű. Valójában az egész maga a
háromkét lábon járó klisé.
Na szóval a pasi elmondja a csajnak, mi a stájsz: itt ebben az überluxusban mindent megkap, amit csak szeme-szája kíván (kívánja is, de még hogy), a nőnek cserébe van 365 napja, hogy beleszeressen fogvatartójába. (Stockholm Szicília-szindróma.) Ebbe a finom emberbe, aki addig, amíg Laura nem akarja, egy ujjal sem nyúl hozzá. Pedig egyébként puszta kézzel kinyír bárkit, aki beleköp az üzletbe. Hiába, maffiózóéknál nem lehet puhány egy férfi.
De a csávó mindent elkövet, hogy a nő libidója elviselhetetlen magasságokba lövelljen. Egyszer ki is kötözi és bemutatja, hogy Laura miről marad le, ha nem tér végre jobb belátásra. Vajon mi lehet ennek a késleltető-kiéheztető taktikának a kisülése?
Így még nem láttál nőt fagyit nyalni
Ja, de. Nem leszek álszent, végignéztem a filmet, és nem csak azért, hogy megírhassam róla a véleményem. Valami megfogott benne. Nem, nem a szexjelenetek – sajnos, mert legalább azt lehetett volna élvezni, ha jól megcsinálják.
De mintha egy elsőfilmes pornófilm-rendező készítette volna ágaskodó lelkesedéssel, és közben mindent kézben tartott volna, kivéve a színészvezetést. Ennyire modoros, teátrális örömszerzési jelenetet a leggagyibb szexfilmben sem nagyon látni. (A tévedés jogát fenntartom, nem vagyok a műfaj szakértője.) Tényleg már csak a banán hiányzott volna. Ámbátor volt helyette fagyi…
Végigvigyorogtam a filmet, de csak azért, mert annyira kínos volt az egész. Rajta nevettem és nem vele. Jóindulattal azt mondanám, bájosan együgyű és káros film.
Megértem, hogy hiánygazdaságban (értsd: amikor egy nő a párkapcsolatában nem kapja meg a számára elemi fontosságú dolgokat), felértékelődnek és pótolhatnak bizonyos hiányokat az effajta művek. Ugyanez volt a Szürkével: van, akinél azt az érzést pótolta, hogy elementáris erővel vágynak rá és birtokolni akarják, másnál (a legtöbbeknél?) azt, hogy az ágyban eszméletlenre szeretgessék.
Viszont ezek a sztorik semmit nem mondanak a másikról mint szellemi partnerről és lelki társról. Tudom, ne legyek naiv, de megnéztem volna Laurát és Massimot olyan helyzetben is, amikor, mondjuk, színházba mennek vagy megtekintenek egy kiállítást, de azt is, hogy este megkérdezik a másiktól, hogy telt a napja, és egy pohár vörösbor mellett lelkiznek egy nagyot, miközben megbeszélgetik a járványgörbe alakulását.
Miről álmodik a lány?
De nem csak a klisékkel van baj: egy szép férfinek csak egy szép nő dukál (de leginkább sok nő), a férfi mindenáron megszerzi magának a nőt, a testi szerelem mindent elhomályosít, minden nő csak arra vágyik, hogy szájával kényeztessen egy jó kiállású csinos pasit, a felfoghatatlan luxus eladható portékát csinál az emberből, a nő óhatatlanul alárendelődik a férfinak, a párkapcsolat kizárólag testiségen alapul, a nő kitartott és nincs szabad akarata, mindent a férfi irányít, stb. Még nagyobb baj, hogy eléggé eljárt felette az idő.
Meglehetősen torz képet fest a férfi-nő kapcsolatról. Laura az egyik (elhanyagoló, lelkileg) bántalmazó kapcsolatból esik a (narcisztikus, birtokló) másikba. A film ráadásul kétségbeesetten sulykolja, hogy mindaz, amit a férfi kínálni tud olyan vágyott, irigylésre méltó dolog, amire nem lehet nemet mondani. Illetve a nem valójában igent jelent.
Luxuskastély, luxusjacht, luxuskecó, luxuslebuj, luxusrepcsi, luxusrucik, luxusverdák. Asszem, nem hagytam ki semmit. De, a Rolexet.
Tényleg egy pénisz, amit „az ördög formázott”, a bűnök útján szerzett vagyon és a totális birtoklási vágy lenne egy nő boldogságának záloga? Ez volna a leányálom? Vagy 2020-ban lehet más az igényes szórakoztatás?
Kiemelt kép: Laura és Massimo / Fotó: Netflix