Ha a kezeim közé került volna egy náci, aki ezt tette velünk, velem és mind a hatmillió zsidóval, első dühömben, azt hiszem, megöltem volna. Szabad ilyet mondani? Teszi fel a kérdést Veronica Phillips. Veronica magyar származású. Veronicát 1944 decemberében tizennyolc évesen hurcolták el Budapestről egy koncentrációs táborba. Veronica idén 94 esztendős. A Holocaustra emlékezünk az elmúlt napokban, és ennek apropóján további kérdések is felmerülnek.
Ki meséli el az el nem mondott történeteket?
Veronica végül nem tette meg. Az idő halad előre, az ember lehiggad, mondja az idős asszony Johnathan Andrews dokumentumfilmjében. A titkos túlélőt (The Secret Survivor, 2018) a német nagykövetség, Izrael állam nagykövetsége és a Mazsihisz közös szervezésű premiervetítésen láttam az Urániában.
Veronica Phillips tragikus története és csodával határos hazatérése óta hetvenöt év telt el. Rengeteg dolog megváltozott. Az emlékezés és az emlékeztetés azonban marad. Maradnia kell. Ennek fontossága sajnos nagyon is aktuális ma.
Veronicát sok minden emlékezteti élete – szavakkal nehezen leírható – tragédiájára. Többek között nyolc vetélése, ami a koncentrációs táborokban átélt borzalmak máig ható következménye.
Ami még szomorúbb, hogy egyre kevesebben maradtak azok, akik el tudják mondani nekünk személyes történetüket. A Johannesburgban élő Veronica is csak most Andrews kamerájának tudott megnyílni. Hosszú évtizedeken át képtelen volt bárkivel is beszélni arról, miken ment keresztül. Végül úgy döntött, nem viszi a sírba a történetét. Tudnunk kell róla. És tanulni belőle.
Mindent tudunk róla?
Már középiskolás koromban számtalan dokumentumfilmet megnéztem és rengeteg könyvet elolvastam holokauszt témában. Leginkább egyes játékfilmek hatottak rám elementáris erővel. A Sophie választása nagyon mélyen belém ivódott. Felkerült nálam azon filmek örök ranglistájának élére, amelyek kitörölhetetlen emléket hagytak bennem.
Amikor pedig elolvastam a film alapjául szolgáló regényt William Styrontól, egyenesen azt éreztem, mindent tudok a dologról. Ez persze naivitás, mert semmiről nem rendelkezhetünk akkora tudással, hogy ilyesmit ki merjünk állítani.
Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jén határozott úgy, hogy január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja lesz. Ez az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulója. Idén a hetvenötödik.
Az egyik ünnepségen elhangzott beszédből tudtam meg, hogy két hónappal 1945. január 27-e után is küldtek még vonatot más haláltáborba. Döbbenet. És ugye, hogy nem tudhatunk mindent.
Legfőképpen a miértekre nincs válasz. Még ma is az a gyermeki értetlenség lett rajtam úrrá, mint annak idején az iskolában, amikor erről tanultunk. Magyarázza már el valaki, ilyen szörnyűség hogy történhetett! Miért nem akadályozták meg? És normális az, aki ezt tagadja? Milyen emberek voltak, akik e gaztetteket elkövették? Emberek voltak egyáltalán? Ilyet még az állatok sem tesznek, mondja Veronica a filmben.
Nem lehetne otthon hagyni az aktuálpolitikát?
Embernek kell maradni. Meg kell bocsátani, de felejteni nem szabad, ez Veronica Phillips summázata. Szép és elgondolkodtató képsorokkal zárul Andrews dokumentumfilmje.
A zárás eszembe juttatta az elmúlt napok eseményeit. Több ünnepi beszédet is szerencsém volt meghallgatni.
Egy kivételével mind az alkalomnak megfelelően méltóságteljes és – jobb szót nem találtam, elnézést érte – releváns volt.
A felelősségvállalás és a történelmi emlékezet hangsúlyozása mellett a fókusz arra irányult, hogy ilyen soha többet nem fordulhat elő.
Nem mindenki érezte azonban át, milyen rendezvényen van. Az, aki egy ilyen megemlékezést arra használ fel, hogy primer kormánypropagandát adjon elő és a „progresszívnek hazudott” Európával riogassa a túlnyomórészt zsidókból – köztük túlélőkből – álló egybegyűlteket, az egyszerűen szégyellje össze magát.
Borítókép: Martin Schäfer Németország dél-afrikai nagykövete és Veronica Phillips / Fotó: Get Peace Project Facebook-oldala