Szeretni annyit tesz: végleg elengedni azt, aki menni akar – Gondolatok a Szupernóva című film kapcsán

Hetekkel ezelőtt láttam a Szupernóva című filmet, de csak most tudok írni róla. Nem könnyű, még úgy sem, hogy egyébként határozott véleményem van a kérdésről, amelyet megfogalmaz. Nagy hatást tett rám, de inkább problémafelvetése miatt, mert alkotásként messze nem hibátlan és nem is megy olyan mélyre, mint amennyit a téma  engedne. Ez a kérdés pedig az, hogy jogunk van-e a saját halálunkhoz. A film kapcsán azonban legalább ennyire kínzó szembenézni azzal is, hogy miként viszonyulnak ehhez a szeretteink.

__________________________________

A saját halálhoz való jog már egy ideje nagyon foglalkoztat. Meggyőződésem, hogy elengedni valakit, aki menni akar, a legnagyobb szeretet, ami csak létezik. Még akkor is – vagy talán főként akkor –, ha úticélja a halál. De nem önzés-e, ha akarata ellenére mégis marasztaljuk? És miért ítélkezünk fölötte a vallás, az erkölcs vagy valamiféle társadalmi elvárás nevében?

Mint ahogy az élet számos alapvető vetülete, a halál is olyan téma, amelyről mindenkinek megvan a – többnyire kategorikus – véleménye. Vallási intelmek, tabuk, hiedelmek, társadalmi berögződések, félelmek övezik. Az élet abszolút értéknek számít, az eutanáziát illetően is jellemzően elutasító, erős érzelmekkel találkozunk.

A Szupernóva című film eggyel tovább megy, és azt feszegeti, hogy hozható-e döntés a saját életünk befejezéséről. Az öngyilkosságot illetően, úgy érzem, még sarkosabb a közvélekedés. Egyfelől természetszerűleg mélyen megrázó jelenség, másfelől gyakran találkozni azzal, hogy önzőnek, szívtelennek, defektesnek, istentelennek, szánalmasnak, sőt, egyenesen gyávának nevezik, aki úgy dönt, kicsekkol az életéből.

Mielőtt azonnal felhördülünk, hogy de hát az súlyos bűn és istennek nem tetsző,

mi lenne, ha egy pillanatra nem az élethez való görcsös ragaszkodásra koncentrálnánk, hanem a méltóságteljes életre? Arra, hogy mitől lesz értelemmel, tartalommal teli, kiteljesedést adó az élet, és mi történik, ha a lényeg elvész belőle.

Harry Macqueen filmje egy ötvenes-hatvanas pár kapcsolatán keresztül mutatja be, hogy milyen pusztítást végez egy olyan mentális betegség, mint amilyen a demencia. Tusker (Stanley Tucci) író, szerelme, Sam (Colin Firth) zongorista. A szellem emberei ők, teremtő lények, akik egyébként egy meghatóan szeretetteljes, egymás mellett megingathatatlanul elkötelezett, egymást kölcsönösen támogató szövetségben élnek. (Ugye, nem csak filmben létezik ilyen szerelem?) Vagyis boldogan élnek, amíg … ez a rettenetes, aljas betegség meg nem támadja Tuskert, és a vele járó szellemi leépülés egyre erőteljesebben nem kezd el jelentkezni nála. Kihullanak a tárgyak a kezéből, félregombolja az ingjét, már szemüveggel sem tud olvasni, emlékezetkiesései vannak. Egy írónak! Egy alkotó embernek! Teljesen érthető, hogy állapota egyre inkább megviseli, és mind jobban aggasztja, hogy vajon mi ennek a folyamatnak a vége. Mivé lesz ő, ha a demencia végleg átveszi fölötte az uralmat?

Egy csillag halála
Erre utal a cím is. A szupernóva a Napnál nagyobb tömegű csillag végső, nagy, az egész univerzumot megrázó és fénnyel betöltő robbanása. Neve az égbolton új (latinul nova) csillagként való feltűnéséhez kapcsolódik, a „szuper” pedig a kevésbé fényes nóváktól való megkülönböztetésre szolgál. Emberi síkon tehát: amikor egy ragyogó elme kihuny.

Egy ember, aki világéletében szellemileg friss és szabad, aktív és független volt, nehezen viseli a betegségéből fakadó hanyatlást és azt, hogy mennyi mindenről le kell mondania, amely korábban életének meghatározó részét képezte. Mi történik, ha nem csak az ingerek tűnnek el, hanem a lassú erózió felszámolja a személyiséget is?

És vajon miért szül döbbent értetlenséget, gerjeszt elképesztő indulatot, ha valaki ebben a helyzetben maga dönt a befejezésről?

Miért ne lehetne mindenkinek joga meghatározni a saját halála időpontját és lehetőség szerint a mikéntjét is? Kell-e egyáltalán egy ilyen döntéshez halálos vagy gyógyíthatatlan betegség? Vagy minden beszámítható, cselekvőképes embernek joga van rendelkezni a saját haláláról? Amikor azt éli meg, hogy ez már nem az az élet, amelyben jól érzi magát. Ami már nem boldog, nem kielégítő, nem értelemmel teli. Aminek már semmi köze a méltósághoz. És hogy kinek mit jelent a méltóság, hogy az életének van-e még értelme, az  mindenkinek a saját egyéni válasza. Az pedig, hogy mit kezd vele, az ő személyes választása. Egy döntés, amelyet senki nem vitathat el tőle. Mert elképzelhető, hogy ez erősebb, mint az életösztön. Pontosan ezt mutatja meg a Szupernóva.

Számomra a méltóságteljes élethez hozzátartozik, hogy kompetens személyként döntést hozhatok róla, irányíthatom. Vagyis kontrollt gyakorlok a saját életem fölött. A Szupernóva egyik főszereplője éppen erről beszél szerelmének: „Nem akarom elveszíteni a kontrollt az életem fölött. És most éppen ez történik.” Értem, hogy miért fontos ez Tuskernek.

Már csak utas vagyok a saját életemben, de én nem utas akarok lenni

– panaszolja Samnek veszekedésük tetőpontján.

Mikor a férfi rájön, hogy szerelme mit tervez, érthető módon teljesen kikészül, hiszen megretten attól, hogy hamarosan elveszíti. Tusker azonban cselekvő és cselekvőképes felnőtt emberként szeretné élni az életét, de ebben a fokozatosan elhatalmasodó demenciája mind jobban megakadályozza. Ugyanezt fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy azt akarja, arra az emberre emlékezzenek, aki volt és ne arra, aki – a betegsége miatt – lesz. Ez az egyetlen, amit még irányíthatok, mondja.

Az igaz szeretet
A melegség csak mintegy mellékesen jelenik meg a történetben. Nagyon helyesen, hiszen a problémafelvetés a lényeg: az emberi kapcsolat, a másikhoz való kapcsolódás. Az, hogy mennyire tudom elengedni az önzőségemet, a másikba kapaszkodásomat egy abszolút határhelyzetben. Azért is örülök ennek a megoldásnak, mert ez talán segít megértetni, hogy a szerelem az szerelem, nincs neme, mint ahogyan egy ember értéke sem attól függ, kit szeret.

Számomra a kiszolgáltatottság a legfélelmetesebb. Mind a testi, de még inkább a szellemi, mentális kiszolgáltatottság, amikor nem tudod kifejezni az akaratodat, amikor mások döntenek a sorsod felől, amikor magatehetetlen vagy és nincs befolyásod az életed alakulására. Amikor már rád sem ismernek, annyira eltorzított a kór vagy bármilyen más testi, lelki teher.

Ha innen nézzük, akkor bátor döntés azé az emberé, aki maga akar rendelkezni az élete befejezéséről?

Igen. De leginkább azért, mert szinte felülírhatatlan normákkal kell megküzdenie, míg eljuthat a maga választotta végső megnyugvásig.

Ez az elmélkedő, lassan csordogáló film valójában tépelődés az emberi létezés legfontosabb kérdéséről. Mert tényleg embert próbáló a szeretetet és az elengedést választani – a ragaszkodás helyett. És iszonyú nehéz önmagunk árnyékának átlépése – az önző viselkedés  helyett. Hiszen mindannyian egy darabka csillag vagyunk, ahogy a filmben is elhangzik.

Egy olyan döntés, amelyet a Szupernóva főszereplői meghoznak, egyszerre felemelő és mélységesen ijesztő. Mégis, én így szeretnék elmenni, ha majd úgy érzem, eljött az ideje. És olyan társat kívánok magamnak, aki ezt megérti és tiszteletben tartja.

Fotók: BBC Films

Vélemény, hozzászólás?