„Remélem, apám jobban szeret engem, mint Orbán Viktort” – Határátlépések: Kritika

Ez az előadás valószínűleg legütősebb mondata. Az addigi önfeledt kacagást dermedt csend váltja fel. (Erről még lesz szó.) Aztán újra nevetünk, majd megint meghökkenünk, és elszomorodunk. Helyzetek és gyakorlatok váltják egymást a határokra koreografálva, és tutira van olyan jelenet, amelyben a néző magára ismerhet. Mert határhelyzetben mutatkozik meg, ki milyen ember valójában. Határhelyzetből pedig nincs hiány. Ilyen a koronavírus-világjárvány, a generációs különbségen túl politikailag is terhelt apa-lánya kapcsolat, látogatás az idősotthonban, a szaranyavagyok-érzés megélése vagy egy szerelembe fordulni nem képes férfi-nő barátság kínos pillanatai.

Határok kimaxolva

Miután a többhónapos dermedtséget követően újra megnyitottak a határok, majd lassan egyes színházak is, nagy kedvvel, de némi szorongással ültem be újra egy teltházas nézőtérre. (Tettem fel maszkot.) Aggodalmamat némileg ellensúlyozta, hogy nem hiábavaló a kockázatvállalás: a zseniális Egy német sors után a Határátlépések szakmai bemutatójára kaptam meghívást az Orlai Produkciótól. Nagyszerű élmény volt, rég nevettem ennyit – miközben a szívem facsarodott bele egyes jelenetekbe.

Távolságtartás

Mindig a sárga úton… Ja, nem. Ez egy merőben más sztori. És ezt a maga végtelen egyszerűségében nagyszerű díszlet is jelzi: a játéktér a veszélyt jelző fekete-sárga csíkos tapadós szalaggal van kitapétázva, Horváth Jenny látványtervezőnek köszönhetően. (Ezen kívül csak néhány szék a díszlet, és ez elég is.) Micsoda ötlet! Mert honnan is ismerős ez? Áh, megvan: a koronakrízis alatt ezt ragasztották az üzletek padlójára, kimérve az előírt, biztonságot jelentő védőtávolságot. Eddig és ne tovább! Nem véletlenül, hiszen hónapokon át a másoktól való távolság betartására voltunk trenírozva.

Ezt a mi a túl közel, mi a túl távol, mikor meddig és hogyan kérdést, a külső és belső határainkat, az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkat tematizálja az Orlai Produkció új bemutatója – a lehető legtöbbféle módon értelmezve újra a határ fogalmát.

A veszélyt jelző csíkra rezonál a színészek ruhája is: mindannyian sárga vagy fekete pólóban és sárga vagy fekete nadrágban vannak. Ötvös András még a zokniját is ehhez az outfithez igazította.

Mindannyiunk globális sorsközössége, a koronavírus-helyzet további jelenetekben is megidéződik: Járó Zsuzsa az online oktatás nyűgjeiről mesél, amely a szülőket a tanár szerepébe kényszerítette, egyszersmind rászabadította sok nőre, különösen az egyedülállókra, a szar anya vagyok érzését. Mindez olyan empátiával és humorral van tálalva, hogy a nehezebb falatok is könnyedén lecsusszannak a torkokon.

„Nem mindegy, hogy baszni hívnak, vagy basznak hívni”

Könnyesre röhögjük magunkat Schruff Milán gondolatkísérletén: hogyan is viszonyuljunk a színpadi meztelenséghez? A fallikusra sikeredő i-re a pontot Mészáros Máté egészen egyedülálló performansza teszi fel, ahol a legbiztosabb kezű világítástervezőre van szükség (Szondi György), hogy a jelenet valóban a csúcsponton érjen véget.

Mégis hol a határ?

Hasonlóan nagyon vicces a tűzoltósági gyakorlat szimulációja is, amelyben a lelkes színésztanoncot véletlenül leszedálják. Szegény Ötvös András, hiába, a tehetség átka.

A felszabadult nevetést torokszorító jelenetek szakítják meg – ilyen különösen az utolsó, amelyben az intézményi gondozásra szoruló demens nagymamáját látogatja meg Schruff Milán.

Ennyi az élet? Ez a vége? Hol a méltóság? Mi lesz a szép emlékekkel? Hogy lehet feldolgozni, ha egyre jobban beszűkül a saját világ és egyre meghatározóbbá válnak az erős belső korlátok? A megrendültségen próbál enyhíteni az alcím szerinti obszcénnek ható idézet, de oldani nem tudja, mint ahogy a zárójelenet vidám dala sem.

Minden nap tanultunk valamit

Apropó, zene! Telitalálat a jeleneteket elválasztó zenei szignál, amely Lou Reed Walk on the Wild Side című klasszikusát idézi meg (zeneszerző: Bakk-Dávid László). Megfesti az egész előadás hangulatát, miközben önkéntelenül is mozgatjuk a lábunkat és még sokáig dudorásszuk magunkban az ismert dallamot.

Határsértések

A balsors a színházakat is régen tépi, de főleg az utóbbi években: tao-pénzek megvonása, kultúrtörvény és a többi. Tavaly év végén több mint ötven színésznő fogott össze a Színművészetiért és a játék szabadságáért. Mindez nem hatotta meg a hatalmasokat, mint ahogyan a sokat vitatott modellváltás elleni tiltakozások sem. Éppen a napokban állították fel az Egyetemet igazgató kuratóriumot, élén Vidnyánszkyval, „megkoronázva” ezzel a korszerűsítés jegyében levezényelt erőszakos intézményi átalakítást.

Éljen az apai szeretet!

Ebben a kontextusban különösen megrázó Péter Kata színház-a-színházban jelenete, amelyben egy a színházakat sújtó hatalmi döntés elleni nyilatkozatot igyekszik „nagyon érthetően és artikuláltan” felolvasni. Ám a nézők között ül az apja, aki egy másik politikai színben szemléli a világot, és olyan feszélyező hatással van rá, hogy zavarát és elkeseredését nem képes leplezni. Ekkor hangzik el a címben jelzett mondat. Remélem, betalál, ahová kell.

Játék határokkal

A jeleneteket írta: az élet. Azaz Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat tagjai rakták össze a saját történeteikből. És hogy az egész valóban életszerűnek is hasson, azért Deés Enikő dramaturg felel. Az egymásból kibomló jelenetfüzéreket pedig biztos kézzel fűzi össze Dömötör András rendező.

Karantén-konfliktusok

A karanténsulis jelenet-sorozat hossza az én érdeklődésemnek már sok volt; meghúzva-feszesítve simán vinné tovább a darab egyébként pörgős, csak nagyon ritkán leülő sodrását. Ezen kívül nehéz rajta fogást találni, nem is nagyon keresek. A színészi játék kifogástalan. A kötelező kűrön kívül – értsd: Péter Kata mint tűzről pattant menyecske, Járó Zsuzsa mint femme fatale, Ötvös András mint a jófej vékony duci, stb. – határtalan (haha) elánnal vetik bele magukat ebbe a határokat feszegető, végtelenül szórakoztató és elgondolkodtató előadásba.

A nézőnek az a benyomása lehet, hogy örömjátékot lát, ahol valóban személyes történetek elevenednek meg, amelyek valamiért fontosak az adott színésznek.

S mindezt úgy, hogy közben a személyes bizonyos jelenetekben univerzálissá válik, mindannyiunk számára ismerőssé, átélhetővé téve azt. Az előadás lehetőséget nyit arra, hogy a bennünket is foglalkoztató élethelyzeteket átgondoljuk és újraértékeljük.

Tudja már, hol a határ!

Közben fontos kérdések hangzanak el arról, mit kezdjünk a határainkkal. És noha akkor és ott csak a színészeknek van lehetősége explicit módon válaszolni ezekre, fejben mi is lejátszhatjuk, hiszen a gondolatok vámmentesek és a belső szabadság – egyelőre még – határtalan. 

Fotók: Pénzes Kristóf