Ez az előadás valószínűleg legütősebb mondata. Az addigi önfeledt kacagást dermedt csend váltja fel. (Erről még lesz szó.) Aztán újra nevetünk, majd megint meghökkenünk, és elszomorodunk. Helyzetek és gyakorlatok váltják egymást a határokra koreografálva, és tutira van olyan jelenet, amelyben a néző magára ismerhet. Mert határhelyzetben mutatkozik meg, ki milyen ember valójában. Határhelyzetből pedig nincs hiány. Ilyen a koronavírus-világjárvány, a generációs különbségen túl politikailag is terhelt apa-lánya kapcsolat, látogatás az idősotthonban, a szaranyavagyok-érzés megélése vagy egy szerelembe fordulni nem képes férfi-nő barátság kínos pillanatai.
Határok kimaxolva
Miután a többhónapos dermedtséget követően újra megnyitottak a határok, majd lassan egyes színházak is, nagy kedvvel, de némi szorongással ültem be újra egy teltházas nézőtérre. (Tettem fel maszkot.) Aggodalmamat némileg ellensúlyozta, hogy nem hiábavaló a kockázatvállalás: a zseniális Egy német sors után a Határátlépések szakmai bemutatójára kaptam meghívást az Orlai Produkciótól. Nagyszerű élmény volt, rég nevettem ennyit – miközben a szívem facsarodott bele egyes jelenetekbe.
Mindig a sárga úton… Ja, nem. Ez egy merőben más sztori. És ezt a maga végtelen egyszerűségében nagyszerű díszlet is jelzi: a játéktér a veszélyt jelző fekete-sárga csíkos tapadós szalaggal van kitapétázva, Horváth Jenny látványtervezőnek köszönhetően. (Ezen kívül csak néhány szék a díszlet, és ez elég is.) Micsoda ötlet! Mert honnan is ismerős ez? Áh, megvan: a koronakrízis alatt ezt ragasztották az üzletek padlójára, kimérve az előírt, biztonságot jelentő védőtávolságot. Eddig és ne tovább! Nem véletlenül, hiszen hónapokon át a másoktól való távolság betartására voltunk trenírozva.
Ezt a mi a túl közel, mi a túl távol, mikor meddig és hogyan kérdést, a külső és belső határainkat, az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkat tematizálja az Orlai Produkció új bemutatója – a lehető legtöbbféle módon értelmezve újra a határ fogalmát.
A veszélyt jelző csíkra rezonál a színészek ruhája is: mindannyian sárga vagy fekete pólóban és sárga vagy fekete nadrágban vannak. Ötvös András még a zokniját is ehhez az outfithez igazította.
Mindannyiunk globális sorsközössége, a koronavírus-helyzet további jelenetekben is megidéződik: Járó Zsuzsa az online oktatás nyűgjeiről mesél, amely a szülőket a tanár szerepébe kényszerítette, egyszersmind rászabadította sok nőre, különösen az egyedülállókra, a szar anya vagyok érzését. Mindez olyan empátiával és humorral van tálalva, hogy a nehezebb falatok is könnyedén lecsusszannak a torkokon.
„Nem mindegy, hogy baszni hívnak, vagy basznak hívni”
Könnyesre röhögjük magunkat Schruff Milán gondolatkísérletén: hogyan is viszonyuljunk a színpadi meztelenséghez? A fallikusra sikeredő i-re a pontot Mészáros Máté egészen egyedülálló performansza teszi fel, ahol a legbiztosabb kezű világítástervezőre van szükség (Szondi György), hogy a jelenet valóban a csúcsponton érjen véget.
Hasonlóan nagyon vicces a tűzoltósági gyakorlat szimulációja is, amelyben a lelkes színésztanoncot véletlenül leszedálják. Szegény Ötvös András, hiába, a tehetség átka.
A felszabadult nevetést torokszorító jelenetek szakítják meg – ilyen különösen az utolsó, amelyben az intézményi gondozásra szoruló demens nagymamáját látogatja meg Schruff Milán.
Ennyi az élet? Ez a vége? Hol a méltóság? Mi lesz a szép emlékekkel? Hogy lehet feldolgozni, ha egyre jobban beszűkül a saját világ és egyre meghatározóbbá válnak az erős belső korlátok? A megrendültségen próbál enyhíteni az alcím szerinti obszcénnek ható idézet, de oldani nem tudja, mint ahogy a zárójelenet vidám dala sem.
Apropó, zene! Telitalálat a jeleneteket elválasztó zenei szignál, amely Lou Reed Walk on the Wild Side című klasszikusát idézi meg (zeneszerző: Bakk-Dávid László). Megfesti az egész előadás hangulatát, miközben önkéntelenül is mozgatjuk a lábunkat és még sokáig dudorásszuk magunkban az ismert dallamot.
Határsértések
A balsors a színházakat is régen tépi, de főleg az utóbbi években: tao-pénzek megvonása, kultúrtörvény és a többi. Tavaly év végén több mint ötven színésznő fogott össze a Színművészetiért és a játék szabadságáért. Mindez nem hatotta meg a hatalmasokat, mint ahogyan a sokat vitatott modellváltás elleni tiltakozások sem. Éppen a napokban állították fel az Egyetemet igazgató kuratóriumot, élén Vidnyánszkyval, „megkoronázva” ezzel a korszerűsítés jegyében levezényelt erőszakos intézményi átalakítást.
Ebben a kontextusban különösen megrázó Péter Kata színház-a-színházban jelenete, amelyben egy a színházakat sújtó hatalmi döntés elleni nyilatkozatot igyekszik „nagyon érthetően és artikuláltan” felolvasni. Ám a nézők között ül az apja, aki egy másik politikai színben szemléli a világot, és olyan feszélyező hatással van rá, hogy zavarát és elkeseredését nem képes leplezni. Ekkor hangzik el a címben jelzett mondat. Remélem, betalál, ahová kell.
Játék határokkal
A jeleneteket írta: az élet. Azaz Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat tagjai rakták össze a saját történeteikből. És hogy az egész valóban életszerűnek is hasson, azért Deés Enikő dramaturg felel. Az egymásból kibomló jelenetfüzéreket pedig biztos kézzel fűzi össze Dömötör András rendező.
A karanténsulis jelenet-sorozat hossza az én érdeklődésemnek már sok volt; meghúzva-feszesítve simán vinné tovább a darab egyébként pörgős, csak nagyon ritkán leülő sodrását. Ezen kívül nehéz rajta fogást találni, nem is nagyon keresek. A színészi játék kifogástalan. A kötelező kűrön kívül – értsd: Péter Kata mint tűzről pattant menyecske, Járó Zsuzsa mint femme fatale, Ötvös András mint a jófej vékony duci, stb. – határtalan (haha) elánnal vetik bele magukat ebbe a határokat feszegető, végtelenül szórakoztató és elgondolkodtató előadásba.
A nézőnek az a benyomása lehet, hogy örömjátékot lát, ahol valóban személyes történetek elevenednek meg, amelyek valamiért fontosak az adott színésznek.
S mindezt úgy, hogy közben a személyes bizonyos jelenetekben univerzálissá válik, mindannyiunk számára ismerőssé, átélhetővé téve azt. Az előadás lehetőséget nyit arra, hogy a bennünket is foglalkoztató élethelyzeteket átgondoljuk és újraértékeljük.
Közben fontos kérdések hangzanak el arról, mit kezdjünk a határainkkal. És noha akkor és ott csak a színészeknek van lehetősége explicit módon válaszolni ezekre, fejben mi is lejátszhatjuk, hiszen a gondolatok vámmentesek és a belső szabadság – egyelőre még – határtalan.
Fotók: Pénzes Kristóf