Egy hete én is home office dolgozom. Tudom, szerencsés vagyok. Igénybe vettem az HBO GO ingyenes egyhetes előfizetését, hogy az egész napos koncentrált munka után végre késő délután, kora este valami más inger is érjen, mint a koronavírusos hírek olvasása és feldolgozása. A meló utáni lopott órákban mozizgatok, noha lenne mit csinálni a lakásban. (Nem, nincs lelkifurdalásom.) Hónapok óta készülök például rendet rakni a szekrényekben, de valahogy nem megy. Inkább összegyűjtöttem nektek pár filmet, amit érdemes megnézni a home box office-ból – ha már home office…
Ritka, mint Rudolf Nurejev: The White Crow – Rudolf Nurejev élete
1961, Szovjetunió, tombol a hidegháború. A huszonhárom éves balett-táncos, Rudolf Nurejev életében először utazik külföldre Leningrádból, és rögtön Párizsba megy a híres Kirov (ma Mariinszkij Balett) társulattal.
Nurejev már odahaza is falja a kultúrát, rajong a klasszikus zenéért, a képzőművészetért, rengeteget olvas. Körülbelül annyit jár az Ermitázsba, mint más a közértbe. A film egyik legmegkapóbb jelenete, amikor a Louvre-ba megy nyitásra, hogy egyedül nézhesse meg a Medúza tutaját – ez tényleg iszonyú régen lehetett. Nem csoda, hogy a francia főváros pezsgő kulturális élete teljesen beszippantja a fiatalembert. A hirtelen jött szabadág azonban a Szovjetuniótól távol is korlátozott, a KGB szoros megfigyelés alatt tartja. Nurejev sorsfordító lépésre szánja el magát.
A The White Crow nem csupán balettrajongóknak lehet izgalmas élmény, hanem azoknak is, akik szeretik az életrajzi filmeket. Sőt, egyfajta kordokumentumként a történelem e sötét fejezete iránt érdeklődőket is tanulságos időutazásra hívja.
Noha nem hibátlan Ralph Fiennes filmje, plasztikusan festi meg a különböző korokat és helyszíneket kelet és nyugat között. A főszereplő Oleg Ivenkoról pedig nem bírtam levenni a szemem: annyira magával ragadó a játéka, hogy azt éreztem, teljesen átlényegül Rudolf Nurejevvé. A legnagyobb sokk aztán akkor ért, amikor rákerestem Nurejev fotóira a neten. Döbbenetes közöttük a hasonlóság.
A reptéri jelenet a film utolsó negyedórájában pedig annak ellenére is végtelenül izgalmas, hogy tudjuk, mi fog történni. Tudjuk, mert Ralph Fiennes már a nyitó jelenetben elárulja. Azóta is gondolkodom rajta, szerencsés-e így a filmszerkesztés. Akik ismerik a Nurejev-sztorit, azokat valószínűleg nem zavarja. Talán ebből indult ki Fiennes. De hangsúlyozom, akik egy különleges ember, egy különc művész életére, sorsának meghatározó pontjára kíváncsiak, így is élvezetes két órát kapnak.
A Nurejev-film hozza „a nagy művész elviselhetetlen” sztereotipiát. Valószínűleg nem véletlenül örök toposz ez. Fiennes öntörvényű, arrogáns, egocentrikus embernek festi le Rudolf Nurejevet.
Mai fogalmaink szerint simán a narcisztikus jelzőt is rásüthetjük, amennyiben nem képes/hajlandó sem azt mondani: „ne haragudj”, sem azt: „köszönöm”. Mégis azok, akik felismerték elképesztő tehetségét, elhivatottságát és művészi zsenialitását, nem igazán tudtak rá haragudni.
Ismerek én is olyan balettművész-koreográfust, akinek az előadásaitól oda meg vissza vagyok, hatalmas csodával adózom a művészete előtt. Újra meg újra leesik az állam a produkcióitól. Emberként viszont, amennyire megismertem… Maradjunk annyiban, hogy művészi nagyságához nem ér fel emberi nagysága.
Amikor a remény nem hal meg, hanem megzakkan: Megállás (Pause)
„A tünetek többé-kevésbé a korának megfelelőek. Vaginális szárazság, hőhullámok, szexuális vagy csökkenése, emlékezetkiesés, hangulatváltozás, fáradtság, hajhullás, körömrepedezés, éjszakai izzadás, alvászavar, túlérzékenység, fogínysorvadás, mentális zavar, dekoncentráltság, szédülés, inkontinencia, puffadás, elhízás, allergia, testszag, vérzékenység, depresszió, szorongás, ritmuszavar, fejfájás, viszketés, emésztési problémák, izomgörcs, mellfájás, ízületi fájdalom, pánikroham, rendszertelen menzesz, szemszárazság, hangulati változás, csontritkulás.” Sorolja szenvtelenül jó egy percig a nőgyógyász Elpida (Stella Fyrogeni) tüneteit a film nyitó jelenetében, miközben a lába között matatva végzi el a vizsgálatot.
Majd hozzáteszi: nincs miért aggódni. De van. Elpida egy középkorú háziasszony, akinek nem csak a menopauza kellemetlen mellékhatásaival kell megküzdenie (ezért nem szerencsés a magyar cím, az eredeti Pause sokkal jobban visszaadja, miről is van szó), hanem gusztustalan, érzéketlen, elnyomó férjével is, aki csak a papagáj iránt képes némi érzelmet mutatni.
Elpida neve reményt jelent. És tényleg ő hal meg utoljára. Ez a film lehetne példázat egy nő szabadságharcáról. Kísérletről egy alávető, mérgező házasságból való kitörésre – ha nem lenne elrettentő példa.
Ne ezt, ne így, ha már nem bírod tovább. Mindig végtelenül elkeserít és frusztrál, ha deprimáló, szeretetlen, bántalmazó párkapcsolatban szenvedő kiszolgáltatott embereket látok. Ők elsősorban nők, akik éveket, sőt mint a Megállásban, évtizedeket húznak le testet-lelket megnyomorító, élhetetlen kapcsolatokban.
Tudom, hogy nem könnyű egy ilyen helyzet megoldása. De azt is tudom, látom, mivel jár, ha valaki benne ragad. Én egyszer másfél évre benne ragadtam egy érzelmileg bántalmazó, manipulatív kapcsolatban. Évekig tartott, mire megbocsátottam magamnak, hogy velem ezt megtették. Régen történt, lezártam, jó tanulópénz volt. És nekem még szerencsém volt, hogy csak eddig tartott. Szerencsém volt, hogy nemet tudtam mondani a ritka, boldog pillanatban bedobott „házassági ajánlatra” és gyerekcsinálásra.
És szerencsém volt, hogy sokszori elköltözési kísérlet után végül volt erőm végleg kiszállni belőle, mielőtt igazán nagy károkat okozott volna.
Nincs egyetlen jó megoldás. Tonia Mishiali filmje sem ad megoldást. De biztos vagyok abban, hogy aki érintett és megnézi, elborzad annyira, hogy plusz erőt gyűjtsön a változtatáshoz.
Ne engedjétek hozzá a gyerekeket: Csendes érintések
Címével ellentétben nem erotikus filmről van szó. Nagyon nem, garantáltan kiviszi a libidód, ha megnézed. Gyereket nevelni nem mindig könnyű, ezt az is sejti, akinek nincs. A létező legnagyobb felelősség a világon – szerintem –, amit nem mindenki tud vagy akar vállalni.
Még nehezebb kérdés az istenhit, ami vagy megvan valakiben vagy nincs. A létező legbelsőbb magánügy – szerintem. Ezt azonban nem mindenki gondolja így, a mi kultúrkörünkben például már legalább kétezer éve. Az intézményesült egyházak mellett megjelentek szekták, amelyek egy eredetileg talán nemes cél vagy magasztos elképzelés oltárán aztán sokakat feláldoztak, így vagy úgy. A Csendes érintések egy németországi szekta sokkoló gyermeknevelési módszereiről lebbenti fel e fátylat.
Szenvtelen, jómódú, távolságtartó polgárok 144 ezer szűz kisfiú felnevelésével Krisztus második eljövetelére készülnek.
Az, hogy valami szektáról van szó, viszonylag hamar kiderül, de hogy pontosan mi ez, csak a legvégén. Egy fiatal cseh lány (Eliska Krenková) au pairként érkezik a gazdag német családhoz, hogy vigyázzon tízéves fiukra. Rengeteg szabályt be kell tartania, és ha hibázik, rögtön kirúgják.
Misha, akit az asszony önkényesen azonnal átkeresztel Miára, sok meghökkentő dologgal szembesül, míg egy ponton nem bírja tovább és elmegy. Majd visszatér, de nem tudjuk meg, miért. Viselkedése a kisfiúval szemben gyökeresen megváltozik, kísértetiesen kezd hasonulni a rideg házaspárhoz (Monic Hendrickx és Roeland Fernhout).
Hogy mi viszi rá erre, szintén nem derül ki. Bosszantóak a forgatókönyv efféle hibái és következetlenségei.
Michal Hogenauer rendező ahelyett, hogy megmutatta volna, kikkel állunk szemben, a lezárásként odavetett pár soros tájékoztatóban mondja el, milyen hitvilágú szektát támogatott Mia házi cselédként.
A Csendes érintések a hideg, szenvtelenül fojtogató atmoszférával, a visszafogott, de pontos színészi játékkal és a szimbólumként értelmezhető képi világgal mégis eléri, hogy ne felejtsük el egyhamar, amit láttunk. A legrosszabb, hogy mindez a valóságban is megtörtént pár éve.
Rómeó és Júlia gyereket akar: Csak te
Na, jó, legyen legalább egy lágyabb, a fentinél vidámabb film is a listán, mielőtt azt gondolnátok, perverz a filmes ízlésem. (Egyébként van benne valami.) Őszinte leszek: az Only You leginkább azért fogott meg, mert fiatal, nagyon szép és végtelenül szimpatikus emberek szeretnek egymásba benne, és bár nem értem, mi a konfliktus oka, ha egyszer minden tökéletes közöttük, a gyújtópontig fülig érő szájjal néztem.
Mert akad probléma, efelől kétségünk se legyen. Legalább Rómeó és Júlia óta tudjuk, hogy az sem sima ügy, ha két fiatal szerelembe esik egymással. Kell, hogy legyen valami fatális félreértés, egy intrikus, bármi vagy bárki, aki megpróbál éket verni a szerelmesek közé. Ez jelen esetben a gyerek. Pontosabban, hogy nem jön össze. Pedig mindketten akarják. A fiú is, aki majdnem tíz évvel fiatalabb a lánynál.
Amúgy a választásom azért is esett Harry Wootliff filmjére, mert végre természetes könnyedséggel beszél arról, hogy az életkor valóban csak egy adat a személyidben és tényleg nem számít, ha olyan emberrel találkozol, akivel annyira összeilletek, hogy az már szinte giccses.
Josh O’Connornak én sem tudnék ellenállni. De tényleg, hogy lehet egy harmincéves pasi ennyire okos, kedves, érett, sármos? Laia Costa, akit a Viktória óta imádok, a valóságban öt évvel fiatalabb partnerénél.
A forgatókönyv hibájából adódóan számomra nem volt hiteles, hogy rövid, pár hetes ismeretség után miért akar egy friss pár most, azonnal gyereket.
Miért erőltetik néhány hónap sikertelen próbálkozás után rögtön a hormonterápiát? 26 és 35 évesek, úristen, hová sietnek?
Az amúgy sem csekély játékidő (két óra) nagy része elment erre. Ezt leszámítva szerettem. Hiába, reménytelen szentimentális vagyok a szívem mélyén.
Életveszélyes szerelem: Vadállat (Beast)
És akkor vissza a zúzosabb sztorikhoz. Jersey szigetén játszódik egy egész másfajta szerelmi történet. Nagyon ki vagyok hegyezve a különleges szerelmi szálakra. Minél furább, atipikusabb, meghökkentőbb egy love story, annál jobban bejön nekem.
Michael Pearce thriller besorolású filmje igen komoly hatással volt rám. Adva van egy lány (Jessie Buckley), aki érzelmileg bántalmazó családban nevelkedik. Az anyja nem képes szeretetteljesen fordulni felé, mindig talál valami kifogásolni valót nagyobbik lánya viselkedésében. Korlátozza, bünteti, megy a húzd-meg-ereszd-meg. Moll nem tud jó lenni az anyjánál, bármennyire is próbál neki megfelelni. A lányt az iskolában is sokat bántották, tizennégy évesen – állítása szerint önvédelemből – beleállította az ollót iskolatársnőjébe.
Nem tudni, az elnyomó, érzelmileg eltaszító anya hatására lett Moll vad természetű vagy eleve ilyen személyiség volt és ezért fordult el tőle az anyja.
Egy nap találkozik Pascallal (Johnny Flynn), akinél hiánycikk a fésű és a szappan is, körme alatt alvadt vérdarabok, vállán puska, amúgy viszont az a fajta szívdöglesztő rosszfiú, akibe az arra fogékony csajok bele szoktak esni. Moll beleesik.
Felfedezik, hogy Pascallal sok közös van bennük: mindketten öntörvényűek, lázadóak, fittyet hánynak a konvenciókra. Ja, és a legfontosabb: erősen ösztön-vezérelt egyéniségek, így a testi vonzalom hamar kialakul közöttük. Romantikus, finom légyott helyett durván, állatiasan esnek egymásnak első együttlétükkor.
Nem hétköznapi szerelem az övék, és ezzel nem is lenne gond – azaz, de, a sziget zárt közössége nehezen fogadja el őket.
Súlyosbítja a helyzetüket, hogy sorozatgyilkos szedi áldozatait és Pascalt gyanúsítják a fiatal lányok megölésével. Nemsokára le is tartóztatják.
Milyen erősnek kell lennie egy szerelemnek, hogy mindezt kibírja? Ki a felelős azért, ha egy gyermeknek eltorzul a lelki fejlődése? Kötheti-e egy szülő feltételhez az anyai szeretet? Akit bántanak a családban és az iskolában, és mindezért visszavág, az bűnös vagy áldozat? Mi fér bele a feltétlen szerelembe?
A Vadállat megannyi fontos kérdést feltesz, a választ pedig javarészben ránk bízza. Bekúszik a bőrünk alá és sokáig arra késztet, gondolkodjunk el ezeken.
Egészen a film felkavaró lezárásáig nem tudjuk meg, a fiú bűnös-e, Moll és Pascal valóban egyformák-e és kinek kell igazán félnie a másiktól.
Borítókép és fotók: HBO GO