Így szerettem meg a focit

Ma indul a foci Eb és erről eszembe jutott, nálam hogy kezdődött a futball szeretete. Mert bár nem vagyok egy fociőrült, színvonalas meccset szívesen nézek.

A sportághoz való viszonyom azonban hullámzóan alakult. Voltak periódusok, amikor jobban lelkesedtem és szinte meccsről meccsre követtem az európai és világszintű bajnokságokat, máskor kisebb érdeklődést mutattam iránta. Sőt, egy időben kizárólag Mourinho miatt néztem a közvetítéseket és mindig annak a csapatnak drukkoltam, ahol éppen edzősködött… Nézzétek el nekem, akkoriban még fiatal és jóképű volt.

Egészséges izgalom

Szóval az egész egy egyetemi vizsgaidőszakkal kezdődött. Aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy szorgalmas, lelkiismeretes vagyok, minden vizsgámra alaposan felkészülök (mondjátok nyugodtan, hogy stréber). A stresszelést mégsem sikerült megúsznom. Az idegbaj szintje szereplések, vizsgák előtt persze azóta talán csökkent, ahogy idősebb (elméletileg bölcsebb?) lettem. A vizsga előtti periódus azonban továbbra is a leghatékonyabb fogyókúrás módszer maradt.

Mindig irigyeltem azokat, akik nem izgulták szanaszét az agyukat a vizsgaidőszakban.

Erről egy médiasulis tanárom szavai jutnak eszembe: ha valaki nem izgul, az azt jelenti, nincs tétje annak, amit csinál.

Szerintem tökre igaza van. Izgulni tehát rendjén való dolog. De vajon hol húzódik a határ az egészséges izgalom és a hajtépős, hasmenéses, (egyeseknél) nikotinmérgezéses neurózis között?

A válaszom: fogalmam sincs. Közhelyek puffogtatása helyett inkább elmesélem, nekem mi segített abban, hogy ne haljak bele a vizsgákba.

A vizsgázás az élet megrontója? 

Faramuci módon lehet a vizsgaidőszaknak pozitív hozadéka. Most itt persze nem a jó érdemjegyekre és sikeres felvételire vagy előléptetésre gondolok. Ilyen lehet, hogy megkedvelsz olyan dolgokat is, amiktől korábban a hideg kirázott. Velem konkrétan ez történt.

2000 előtt a focival a világból ki lehetett volna engem kergetni. Sőt, azt is nehezen viseltem, ha az akkori barátom a meccsnézést választotta helyettem. Jó kis konfliktusforrás volt ez közöttünk…

2000-ben járunk tehát. Júniusban L-nek külföldre kellett mennie, én pedig egyedül maradtam otthon az egyik legkeményebb vizsgaidőszakban. Épp büntetőeljárási jogból készültem. Nem tartozott a kedvenceim közé, cserébe baromi hosszú volt a törvény, amit persze betéve tudni kellett a szigorlaton. Küzdöttem, mint malac a jégen. Ráadásul nehezített pályán, mert nagyon hiányzott a szerelmem. Teljes stressz és kétségbeesés. Egyik este aztán a napi laza 12 órás (!) penzum után bekapcsoltam a tévét, és pont a futball Eb-t közvetítették. Ahogy mondtam, focit előtte nézni sem bírtam.

Ne izgulj! Szurkolj!

Akkor viszont valamiért ott ragadtam a képernyő előtt. Azt vettem észre magamon, hogy totál kikapcsol, ellazít és a szorongás helyét kellemes izgalom veszi át.

Teljesen beleéltem magam a pályán zajló eseményekbe. Az éreztem, olyan nézni a mérkőzéseket, mint egy izgalmas krimit olvasni.

Tanulás után esténként tehát meccset néztem, így tudtam végigcsinálni a vizsgákat.

Az olasz-holland elődöntőt már teljes extázisban figyeltem, a döntőre pedig kiutaztam a barátomhoz Németországba – hurrá, véget ért a vizsgaidőszak! A francia-olaszt együtt izgultuk végig. Azóta a minőségi foci lelkes híve vagyok.

Vélemény, hozzászólás?