A pesti alsó rakpart egy szakaszát róla nevezték el, a Pozsonyi úton ma is pompáznak az általa egykor védetté nyilvánított házak, szobrok, köztéri alkotások őrzik emlékét. Mégis keveset tudunk róla. Pedig Carl Lutz, svájci alkonzul több tízezer (egyes források szerint hatvan-hetvenezer) zsidó magyar állampolgár életét mentette meg a vészkorszak idején. A diplomata az általa kidolgozott kollektív útlevelek rendszerével és védlevelek tömeges gyártásával a legnagyobb embermentő tevékenységet fejtette ki a holokauszt alatt. Hazája azonban elmarasztalta hatáskörtúllépés miatt, és csak halála után évtizedekkel állt helyre a megítélése. Lutz zsidó magyar gyökerekkel rendelkező nevelt lánya, Agnes Hirschi egyfajta utazó nagykövetként rengeteget tett és tesz ma is azért, hogy nevelőapja szellemi hagyatékát továbbvigye, és az egykori svájci diplomata elképesztő humanitárius segítsége ne merüljön feledésbe. A Carl Lutz-emlékév alkalmából a Svájcban élő Agnessel Skype-on beszélgettem.
Carl Lutz (1895. március 30. – 1975. február 12.) születésének 125. és halálának 45. évfordulóját ünnepeljük idén. Ön hogyan emlékezik meg erről a különleges, dupla jubileumról?
Itt, Svájcban több ünnepséget is szerveznek a jubileum köré. Február 12-én három fiatal tehetséges zenész adott koncertet Carl Lutz halálának 45. évfordulóján. A Tóth Trió fellépésére a Pál templomban, Bernben került sor, ahol Lutz 1935-ben elvette első feleségét, Gertrudot. A telt házas koncert nagy sikert aratott.
Tervben volt, hogy Bernben március 20-án, a múzeumok napján a Bundeshaus-ban megnyitják a Carl Lutz-termet, ahol kiállítás mutatja be Lutz életét tárgyak és fotók segítségével. Sajnos ezt időközben a koronavírus miatt lemondták. Március 30-án pedig Zürichben vetítik a Carl Lutz, az elfeledett hős című dokumentumfilmet, amelyet pódiumbeszélgetés követ.
Mi az első emléke a nevelőapjáról?
1944 tavaszán, röviddel a náci megszállás után találkoztam vele először, amikor édesanyámmal elmentünk hozzá segítséget kérni. Úgy emlékszem, akkor még nagy tömeg nem ostromolta a konzuli szolgálatot a védlevelekért.
Amikor bejutottunk Carl Lutz irodájába, ő egy nagy íróasztal mögött ült, és eléggé komolynak tűnt. Semmit nem értettem abból, amit anyámmal beszéltek, mivel a beszélgetés németül zajlott. Elsősorban rólam folyt a szó, mert angol állampolgár voltam.
Akkoriban hatéves kislány voltam, óriási masnival a hajamban, anyám pedig egy fiatal, szép nő, aki elvarázsolta Carl Lutz-ot. Nem sokkal később egymásba szerettek. Carl Lutz nagyon kedves volt hozzám. Neki nem volt gyermeke, pedig nagyon szeretett volna.
És mi az utolsó emléke Carl Lutz-ról?
A halála. Egy szerda reggel történt, Bernben. Pénzt akart felvenni a bankból, mikor szívinfarktust kapott. Még tudott fogni egy taxit, amivel hazament. Emma, a nővére rögtön felhívott telefonon, én pedig rohantam hozzá. Két órát tölthettem vele, és ez alatt nagyon komoly dolgokról beszélgettünk.
Azt már korábban is folyton mondta, hogy szeretné, ha továbbvinném a szellemi örökségét. Viszont akkoriban nagyon elfoglalt életet éltem: dolgoztam, családom volt, férjem, két fiam, háztartást vezettem. Nem tudtam ezzel a feladattal foglalkozni.
A halálos ágyán aztán meg kellett neki ígérnem, gondoskodni fogok arról, hogy mindaz, amit a világháború alatt véghez vitt, soha ne merüljön feledésbe.
A legfontosabb, hogy a fiatalok megismerjék a történelemnek ezt a fejezetét, és megtudják, mi történt a zsidókkal, hogy azok a borzalmak többé ne ismétlődhessenek meg.
Milyen nevelőapa volt Carl Lutz?
Nagyon kedves, aki mindent megtett értem. És hát szerencséje is volt velem, hiszen készen kapott egy leánygyermeket. (nevet) Tizenegy évesen kezdődött a közös életünk Svájcban.
Be kell valljam, nem mindig voltam szófogadó akkoriban, amit persze ma már sajnálok, de hát tizenévesen ilyen az ember. Anyagilag is támogatta a tanulmányaimat, és mindenben számíthattam rá.
Mikor tudatosodott Önben Carl Lutz elképesztő embermentő tevékenysége?
Olyan tíz-tizenegy éves lehettem. Mielőtt Svájcba költöztünk, anyám sokat mesélt róla. Később napi szinten téma volt ez közöttünk. Carl Lutz újra meg újra elmesélte, mi történt.
Nagyon nehéz lehetett Carl Lutz számára, hogy a háború után mellőzött lett, és a svájci állam részéről ahelyett, hogy elismerték volna humanitárius tevékenységét, megrótták, mondván, túllépte a hatáskörét.
Igen, nagyon szomorú és frusztrált volt emiatt. Sokat beszéltünk erről. Édesanyám korai halála még depresszívebbé tette Carl Lutz-ot.
Szinte a megszállottjává vált a reménynek, hogy hazája végül elismeri az érdemeit. Erre azonban életében nem került sor, és ez nagyon fájt neki.
Svájc hivatalosan csak 1995-ben rehabilitálta Carl Lutz-ot. Ettől függetlenül nemzetközi szinten sok elismerésben részesült: így például első svájci állampolgárként a Jad Vasem Intézet a világ igaza címmel tüntette ki.
Nemrég a svájci Der Bundnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „nagyon szeret” Carl Lutz nevelt lánya lenni. Mit jelent ez?
Valójában ezt nem én mondtam, hanem egy újságíró kollégám írta rólam, aki jól ismer. (mosolyog) Arra gondolhatott, hogy meglehetősen régóta ápolom Carl Lutz szellemi hagyatékát, és bár az egész holokauszt egy sötét, tragikus dolog, mégis sokat ad nekem, hogy ezzel a témával foglalkozom. Új ismeretségeket köthetek, utazhatok általa. Számomra ez ideális elfoglaltságot jelent, és örömöt ad, hogy megismertethetem az emberekkel Carl Lutz történetét.
Kik segítették ennek az elhatározásnak a megvalósításában?
Senki. A férjem ugyan támogatott, és segített átnézni a hatalmas mennyiségű okiratot és fotókat, amiket Carl Lutz halála után találtunk a lakásában, de akkoriban Svájcban nem volt olyan intézet, amelyik felkarolta volna ezt az ügyet.
A hagyaték nagy részét ezért inkább elküldtem a Jad Vasem Intézetnek. Nálam is maradt bőven dokumentum, köztük rengeteg fénykép.
Nem volt nehéz újra meg újra szembesülni a holokauszt borzalmaival?
Az elején volt bennem egyfajta idegesség, mikor erről beszéltem. Idővel ez valamelyest változott, és ma inkább büszke vagyok arra, hogy megmutathatom nevelőapám cselekedeteit, és elmondhatom a közönségnek mindazt, amit ő mesélt annak idején.
A hagyaték gondozása segített a saját múltam feldolgozásában is. Miután férjhez mentem, teljesen új élet kezdődött a számomra, és nem igazán törődtem a korábbi dolgokkal.
Gyakorlatilag harminc-negyven éven át nem foglalkoztam a holokauszttal.
Önnek személyesen milyen veszteséget jelentett a háború?
A világháborút Budapesten gyerekként vészeltem át, ilyen értelemben nekem személyes veszteségem nem volt, a szüleimnek persze igen. Ugyanakkor emlékszem sok mindenre, ami a légvédelmi pincében történt. Azt a harminc embert, akikkel együtt éltük át a megpróbáltatásokat, most is mind felismerném. Máig megmaradt bennem, hogy hol feküdtünk, hol ettünk.
És persze a bombázások is élénken élnek az emlékezetemben. Emlékszem a sötétségre, az olajlámpa gyenge fényére, a gyertyákra. A sötétség nagyon nyomasztó emlék.
Ön 1938-ban Londonban született. A szülei zsidó származású magyarok voltak. Hogy kerültek Angliába?
Én az édesanyám hasában. (nevet) Az egész édesapám ötlete volt, aki gabonakereskedőként saját üzleti vállalkozást vitt. Hitler hatalomra kerülése után egyre jobban foglalkoztatta a kivándorlás gondolata.
Ennek első lépéseként Londonba küldte anyámat egy orvosnő kíséretében. Apám tíz nappal a születésem előtt érkezett a brit fővárosba.
Mivel azonban optimista természetű volt, azt gondolta, annyira mégsem lehet borzalmas a helyzet idehaza. Ezért egy hónapos koromban a szüleim visszatértek Magyarországra. Apám egyszerűen nem hitte el, hogy mindaz, ami végül megtörtént, valaha is megtörténhet.
Tehát az édesapja nem számolt a legrosszabbal.
Nem. Egyfelől abban reménykedett, előnyömre válhat, hogy brit állampolgár vagyok. Másfelől az útlevelemben a vallásnál az állt: anglikán.
Milyen emlékek villannak be a háborús Budapestről?
Valójában egészen a nácik bevonulásáig boldog gyermekkorom volt. 1944 márciusa után anyám Carl Lutz-hoz szegődött házvezetőnőnek, és ez védettséget jelentett a számomra is. Megvoltak a játszópajtásaim, és minden rendben ment 1944 októberéig, amikor is a háború magasabb fokozatra kapcsolt.
Ahogy említettem, emlékszem a bombázásokra, arra, ahogy esténként le kellett mennünk a pincébe és én vittem magammal a babámat. És van még valami, amire tisztán emlékszem: Carl Lutz nappalijában vagyunk, ebédhez készülünk és a szoba ablakából látom, ahogy lebombázzák a Margit hidat.
A másik erős emlékem a szovjetekhez kötődik, akik 1945 februárjában Budát is felszabadították. Dühös fickók voltak, már évek óta háborúztak távol a hazájuktól.
Anyám attól félt, hogy sírni fogok, ha meglátom őket, ezért elrejtett az ágy alá. A szovjetek azt kiabálták, hogy „óra”, meg „alkohol”, és belőttek az ágy alá, ahol rejtőztem, de szerencsére semmi bajom nem esett. Az őrangyalom vigyázott rám.
Az édesapja is ott volt Önökkel?
Nem, ő hamis papírokkal, keresztény barátoknál bujkált. Egyébként neki is volt védlevele (Schutzbrief), bár nem lakott védett házban.
Carl Lutznak volt felesége és a szülei is házasok voltak. Hogy lett mégis az édesanyja és Carl Lutz egy házaspár?
Carl Lutz és az édesanyám között nagy szerelem szövődött. A háború alatt, a pincében szerettek egymásba. Anyám gyönyörű nő volt, Carl Lutz pedig esztéta, a szépség imádója, egyébként tehetséges amatőr fotográfus is. Lutz 1945 áprilisában elhagyta Magyarországot, mi pedig itt maradtunk a szüleimmel.
Azt mondta anyámnak, meglásd, visszajövök érted és feleségül veszlek, viszont akkoriban minden nagyon bizonytalannak tűnt. Közben a Lutz-házaspár és a szüleim is elváltak, majd 1949-ben Carl Lutz tényleg visszajött és elvette anyámat. Az esküvőre Budapesten került sor, és 1949 szeptemberében költöztünk Svájcba.
Miért nem a Lutz vezetéknevet viseli?
Carl Lutz szeretett volna örökbe fogadni, és a nevére venni. Mivel azonban még élt az édesapám, ezt nem tartottam volna fairnek vele szemben.
Svájcba költözésük után megmaradt a kapcsolat az édesapjával?
Igen, a szüleim leveleztek és minden engem érintő döntést megbeszéltek egymással. Ugyanakkor anyám nem engedett el Budapestre.
A svájci állampolgárság megszerzése, a házasságkötésem után utaztam először Magyarországra, 1965-ben. Emlékszem, Dani fiammal voltam terhes.
A második fiam megszületése után gyakorlatilag minden nyáron Budapestre jöttem, volt, hogy csak az egyik, volt, hogy mindkét gyermekemmel.
Édesapám oldaláról van négy féltestvérem. A bátyámmal, aki sajnos már elhunyt, és az ő gyermekeivel különösen jó volt a viszony, így miattuk is többször Magyarországra látogattam az elmúlt évtizedekben. Édesapám 1983-ban halt meg.
Mikor járt utoljára Magyarországon?
Tavaly, a Svájci védelem alatt magyar nyelvű kiadásának megjelenése alkalmából a svájci nagykövetségen rendezett könyvbemutatón (Agnes Hirschi az egyik szerkesztője a kötetnek – a szerk.).
Azt korábban is tudtam önről, hogy nyugdíjba vonulása előtt újságíró volt, azt viszont nemrég olvastam, hogy bíróként is tevékenykedett.
Nincs jogász végzettségem, így nem bíró, hanem laikus bíró, ún. népi ülnök voltam a bíróságon, mivel mindig is szívesen foglalkoztam emberekkel. Pont emiatt lettem újságíró.
A Berner Tagblattnak dolgoztam, száguldó riporterként. Körülbelül húsz éven át egyik forró témától küldtek a másikig.
Tudósítottam üzleti megnyitóról, épületavatásról, írtam divatról, művészeti kiállításokról, és készítettem interjút hírességekkel, egyszer például Uri Gellerrel.
Ha az olvasók személyesen Agnes Hirschire kíváncsiak – és nem Carl Lutz nevelt lányára – mit kell tudniuk Önről.
Aktív embernek tartom magam, akinek sokoldalú az érdeklődési köre. A kultúra számos szegmense érdekel, sokat olvasok, két könyvklubnak is tagja vagyok. Szívesen járok koncertre, színházba. A legnagyobb hobbim pedig az utazás.
És optimista vagyok. Bízom benne, hogy minél többen kíváncsiak Carl Lutz-ra. Az, hogy most ez az interjú készül velem, a bizonyíték erre. Tíz évvel ezelőtt senki nem akart velem interjút Carl Lutz-ról.
Ha közvéleménykutatást végeznék itthon arról, ki volt Carl Lutz, félek, nem éppen tetszetős eredmény születne. Wallenberg még ma is sokkal jobban része a köztudatnak. Ön szerint mi ennek az oka?
Ennek több oka is van. Először is Raoul Wallenberg misztikus figura lett, akit elhurcoltak a szovjetek, halálának helye és ideje ismeretlen. Továbbá nemesi családból származott. Ez elég indokot szolgáltatott arra, hogy a világháború után még sokáig beszéljenek róla, Svédország nem hagyta feledésbe merülni.
Carl Lutz-ot ezzel szemben a hazájában agyonhallgatták. Mivel a megmentettek magyarországi zsidók voltak, nem foglalkoztak vele.
Ráadásul Svájc második világháborúban tanúsított hozzáállása miatt nem is igen tematizálták sokáig ezt a történelmi korszakot. Így aztán senkinek nem volt fogalma arról, ki az a Carl Lutz és mit tett a vészkorszakban. Nem ismerték el az érdemeit, és egyáltalán semmit nem tettek annak érdekében, hogy ismertté váljon. Most komolyan kezdik elismerni őt, és én magam sokat teszek is ezért.
Ön rengeteg előadást tart, számtalan interjút adott már, kötetet szerkesztett nevelőapja embermentő tevékenységéről. Van-e még bármi olyan, amit Carl Lutz-cal kapcsolatban nem mondott el, de fontos lenne?
Igen, hogy mi volt a motivációja. Tíz testvére közül Carl Lutz volt a második legfiatalabb gyermek. Édesanyját, akit példaképének tartott, csodálatos nőként írta le: mindenkinek segített, aki rászorult. Carl Lutz metodista volt és a vallás nagyon fontos szerepet játszott az életében. Lelkész szeretett volna lenni, mivel azonban meglehetősen félénk és introvertált volt, a papi hivatásról szőtt álmát feladta.
Meggyőződése volt ugyanakkor, hogy Isten egyszer egy nagy feladattal fogja megbízni. Úgy érezte, ez a feladat a budapesti misszióval megérkezett hozzá: ő volt a megfelelő ember a megfelelő helyen.
CV
Agnes Hirschi nem sokkal a második világháború kitörése előtt született Londonban. Gyermekkora legelső időszakaszát Budapesten töltötte. A háborút és a holokausztot hatéves kislányként élte meg a magyar fővárosban, az utolsó két hónapot Carl Lutz svájci diplomata családjával az egykori brit nagykövetség budai légoltalmi pincéjében. Az épületet húsz bombatámadás érte, és teljesen kiégett.
Carl Lutz 1949-ben feleségül vette Agnes Hirschi édesanyját, és azóta Agnes Svájcban él. A holokausztról és Carl Lutz-ról tehát személyes emlékei vannak. Nyugdíjba vonulásáig a legnagyobb berni napilap újságírójaként és bírósági ülnökként tevékenykedett.
Fontos küldetésének érzi, hogy nevelőapja embermentő tevékenysége ne merüljön feledésbe.
Előadásokat tart, kiállításokat szervez Svájcban és más országokban egyaránt, publikációkkal és filmes projektekkel foglalkozik. „Carl Lutz hagyatékának utazó nagykövete“, ahogy egy újságíró egyszer találóan nevezte őt.
Borítókép: Carl Lutz a szétlőtt rezidencia romjai között / Fotó: Archives of Contemporary History, ETH Zurich