Lehet, hogy Kocsis-M. Brigitta, a BorPortré megálmodója tudja a tutit. Mert mi az élet? Mi a legfontosabb benne, ha nem a szerelem, a másokhoz való kapcsolódás és egy finom bor? És ha ezt ő, a hivatásos mesélő mondja, neki igazán elhihetjük. Ez most az én „borportrém” Brigiről, aki a tudományhoz, az irodalomhoz és a borok világához egyaránt érzékenyen kapcsolódik.
Fehér vagy vörös?
Vörös.
Száraz vagy édes?
Száraz.
Magyar vagy külföldi?
Magyar.
Tisztán vagy fröccsben?
Tisztán. Minden bort meg szoktam kóstolni magában, és van, amikor iszom fröccsöt, de azt inkább szörpnek gondolom, üdítőitalnak és nem bornak.
Forralt is jöhet?
A forraltbor azért nem, mert abban cukor van és én nem eszem cukrot.
Mi a helyzet a habzóborokkal?
Barátkozom velük. Nekem a pezsgő még mindig inkább az ünnepek itala és kevésbé a hétköznapoké.
És ha nem bor?
Kávé. Nagyon nagy kávéfüggő vagyok.
És ha alkohol, de nem bor?
Talán a pálinka, de nagyon boros vagyok, 95 százalékban bort iszom.
Neked mit jelent a bor?
Huh. Mennyi szabad memória van a hangfelvevődben? (nevet) Nekem a bor – és itt most nagy szavakat fogok használni, amit egyébként nem szeretek, de most muszáj – az életet jelképezi. Mindenféle olyan dolgot, amit én fontosnak tartok. A borban benne van a természet, de benne van az ember munkája is. A bor sokféle lehet: van, ami nagyon fiatalon, frissen jó, és van, ami az idővel érik és értékesebb lesz. Nemrég jártam kóstolón Bácsi Zolinál, aki borász a velencei térségben, és elképesztően nagy hatást tett rám, amiket mesélt.
A jó bor él. A palackban is változik, alakul, a molekulák összekapaszkodnak, elengedik egymást, mint ahogy az emberek is az életben.
Egy minőségi borból, ha fél évvel később megkóstolsz egy másik palackkal, egészen más élményt ad. És a bor nekem egy lelassulás, átváltás egy másik világba, amikor nem kifelé tekintünk, nem hajtunk, és nem a sok feladat meg a pörgés van, hanem megbontunk egy palack bort, és egymásra figyelünk. Ha két ember leül és elfogyaszt egy palackkal, azért az több óra, ha nem sietve azért isszák, hogy minél előbb lerészegedjenek. Azt a másfél-két órát egymásnak szentelni elképesztően nagy értéket jelent a mai világban. Szóval a bor nekem az időt és az egymásra figyelést is jelenti.
Akkora élvezettel, szeretettel, sőt, szenvedéllyel beszélsz a borról, hogy beugrott egy kép: megnéznélek téged öt-tíz év múlva, nem leszel-e te magad is borász. Vagy ismert borszakértő.
(nevet) Az biztosan csodálatos érzés, amikor a vendégeidet azzal a borral tudod megkínálni, amit te készítettél. Ettől függetlenül nem látom, hogy egy többhektáros nagybirtokon gazdálkodom és metszem a szőlőt – tőlem ez nagyon távol áll. Városi lány vagyok. (mosolyog) De azért valamennyire piszkálja a csőrömet, és imádom a szőlők hangulatát, a borospincék illatát. Nagyon vonz ez a világ. Inkább azt látom, hogy a Jóisten engem abba az irányba terelget, hogy azokat a képességeket, amelyeket a pályám során összeszedegettem, mert kommunikációval, médiával akartam foglalkozni, a magyar bor ügyében kamatoztassam. Szóval lehet, hogy én nem csinálni fogom, hanem mesélek róla.
Népszerűsíteni?
Igen, illetve átadni azt, amit nekem jelent.
Amit már el is kezdtél, hiszen március közepén lesz 1 éves a BorPortré, amihez gratulálok. A műsor akaratlanul is felhívja a figyelmet az igényes, minőségi borfogyasztásra és arra, hogy mennyire fontos a kapcsolódás egy másik emberrel, amiről te is beszéltél: mekkora jelentősége van annak, hogy az emberek ráérősen beszélgetnek egymással. És ez a ráérősség jellemzi is a műsorodat. 50-60 perces beszélgetéseket folytatsz, ami egyébként szembe megy a médiatrendekkel és sok platformon szinte elképzelhetetlen lenne, hiszen a felpörgött tartalomfogyasztási szokásokhoz igazodva az az uralkodó felfogás, hogy egy cikket el lehessen olvasni legfeljebb 5-6 perc alatt, egy videó maximum 4-5 perces legyen, de ha lehet, még rövidebb. És mégis működik.
Működik, de nyilván nem fog olyan hirtelen áttörést, robbanást okozni, mintha valaki elképesztően jó TikTok- vagy Instagram-videókat csinál és pár hónap alatt az egész világ róla beszél. Ilyenre nem is vágyom, mert pontosan tudom, hogy ez nem egy trendi formátum: két embert látunk, nem igazán jó hang- és képminőség mellett, akik komoly, nehéz témákról hosszan beszélgetnek, isznak egy bort, de akik nézik őket, nem isszák azt a bort. Ez széllel szemben pisilés. Nekem ez mégis nagyon önazonos, mert én tényleg ezt szeretem csinálni: emberekkel leülni borozni és beszélgetni. Belülről fakad, és ha ez megtalálja a maga közönségét, vagy azt, aki ezt értékeli, annak örülök.
Lehet, hogy önmagában a minőségi borivás, ahol nem a lerészegedés a lényeg, már eleve egy rétegnek szól.
Igen, ez egy réteg. Az értelmiségi réteg az, amelyik követi a műsort, ők azok, akik nyitottak erre. De nagyon szeretném, hogy ez egy tágabb közönséget is elérjen és elinduljon a fiatalok, akár már a gimnázium végzősei felé. A magyar borok elképesztően jó ár-érték arányban hozzáférhetőek. Nem kell nagyon érteni hozzá, csak egy kicsit nyitottnak lenni, és simán 1500 forintért már finom borokat kapni, ami élmény és nem egy lőre. De meg kéne mutatni, hogy ez miért fontos, miért érdemes egy polccal magasabbról bort választani és elérni, hogy ne a lerészegedés legyen a cél. Szerintem erre nyitottak lehetnek a fiatalok is. Csak ez nincs feléjük kommunikálva. Pont Mészáros Gabriella, a Borkollégium vezetője mondta azt egy nekem adott interjúban, hogy ő már a gimnáziumban bevezetné tananyagként a boredukációt mint országismeretet.
Ettől azért lehet, hogy dobnának egy hátast a pedagógusok.
Ne legyünk álszentek, a legtöbb fiatal valószínűleg nem 18 pluszosan itta az első alkoholos italát. Ezért azt mondom, ha már alkoholizálnak, akkor inkább mértékkel és valami jobbat kóstoljanak, minthogy mértéktelenül mindenféle töményet és olyat igyanak, ami csak arról szól, hogy delíriumos állapotba hozza őket. Nekem szerencsém volt, én már a gimnáziumban megismerkedtem a borokkal. Volt egy nagy szerelmem, és vele csináltuk azt, hogy egy-két üveg borral kiültünk a Sashegyre valahova és éjszakákat beszélgettünk át. Én akkor szerettem meg a borok világát, akkor tapasztaltam meg, hogy milyen csodák tudnak történni egy-egy beszélgetésben egy bor mellett.
A BorPortré honlapján az áll, hogy szerelmed a bor.
Az egyik szerelmem. Pár éve fogalmaztam meg magamnak, hogy ami engem érdekel, azok a nagy szerelmek, a mély beszélgetések és a jó borok. A mély beszélgetések és a jó borok benne vannak a BorPortréban, a szerelem pedig… az talán a legnehezebb küldetés. De azt is keresem. És ha megtalálom, lehet, hogy nem is olyan lesz, mint amilyet elképzeltem. A BorPortré sem olyan, mint amit eredetileg megálmodtam.
Milyennek álmodtad meg?
Sosem gondoltam volna, hogy jön egy koronavírus és az interjúkat videós szoftvereken keresztül kell majd készíteni. Én ezt eredetileg úgy képzeltem el, hogy elmegyünk a pincékbe, eljön velem a vendég, megismerjük a borászt, a bortermelést, ott, a helyszínen találkozunk és beszélgetünk. Három-négy éve találtam ki, a domain név is megvolt, de nem csináltam vele semmit.
A koronavírus első hulláma alatt gondoltam arra, hogy akkor most belevágok. Az, hogy otthon ülök és nem csinálok semmit, nem jó. Ráadásul ismerek egy csomó okos embert a munkámból kifolyólag, akik hiteles tájékoztatást adnának és kutyakötelességem újságíróként megmutatni azt, hogyan gondolkodnak ők – és ha már úgyis otthon vannak, miért ne igyunk? Így jött a BorPortré furcsa, hibrid formátuma. Nekem azért az a célom, hogy ez egy ponton valós kapcsolódás legyen. Jó, jó, hogy vannak ezek a szoftverek, internet, az online világ, ami jobb, mint a semmi, de azért más, amikor az ember leül valakivel és érzi az összes rezdülését.
Jól érzem, hogy a BorPortré egy szerelemprojekt?
Jól érzed. (mosolyog)
Egy kicsit még visszamennék ahhoz a gondolatodhoz, hogy vajon miként lehet elérni egy boros-beszélgetős formátummal a fiatalokat.
Nem feltétlenül ezzel a formátummal. Vannak a fejemben olyan borhoz kapcsolódó projektek, amelyek különböznek a BorPortrétól, csak az én személyem a közös. Erről egyelőre nem szeretnék részletesebben beszélni, de remélhetőleg már egy féléven belül eljut oda a megvalósítás, hogy kommunikálható lesz. Abban hiszek, hogy mindenkivel lehet kapcsolódni, csak a megfelelő csatornát kell hozzá megtalálni. A fiatalokhoz valószínűleg nem ez a formátum lesz a megfelelő csatorna, hanem ami a mobiltelefonokhoz, a közösségi médiához, az influencer világhoz kötődik.
A BorPortré honlapján megakadt a szemem egy idézeten: „Értő figyelemmel és nyitottsággal többre jutunk, mint a kardoskodó, kompetitív, egymást sarokba szorítani akaró, oly divatos riporter-vendég magatartással.” Itt mire, kire gondolsz?
Tulajdonképpen nagyon sok mindenkire. Ez elsősorban a belpolitikai, gazdasági riporterekre jellemző, de mindenhol látom, a bulvárban is, hogy akkor jó egy interjú, ha jól meg tudom szorongatni az interjúalanyt, ha olyat kérdezek, amitől zavarba jön, és hirtelen nem tudja, mit válaszoljon, és akkor majd mond valamit, amit aztán jól fel lehet kapni, marcangolni lehet és hozza a kattintásokat. És mintha akkor is ismernék el az adott riportert: jól megszorongattad, de ügyes voltál! Én ebben nem hiszek! Szerintem sokkal több mindent elmond úgy az ember, ha az értő figyelmet és kíváncsiságot tapasztal és nem azt, hogy a másiknak már a kezében van a kard és arra vár, hogy leszúrja vele.
Mi a baj a provokatív, bekérdezős, akár bekóstolós újságírói kérdésekkel? Hiszen attól sokkal izgalmasabb, érdekesebb az interjú, és valószínűleg jobban eladható.
Csak nem mindegy, hogyan. Én is belekérdezek néha vagy játékosan megszorongatom a beszélgetőpartneremet, akár a BorPortréban is, de közben a szándékom szeretetteli, nem bántani akarom, csak játszom, pajkosan: „na, hogy is van akkor ez?” Kíváncsiság van mögötte, és ez az, ami sokakból hiányzik. Ugyanazt a kérdést felteheted így is és úgy is, és teljesen más a hatása, amit az interjúalanyban keltesz. Az egyiknél azt érzi, fú ez a lány figyelt rám, és azért kérdezett ebbe bele, a másiknál meg azt, hogy oh, basszus, meg akarnak szorongatni.
De ez minden emberi kapcsolatban így van: úgy is el lehet mondani valamit a másiknak, hogy az neki fájjon és úgy is, hogy azt érezze, te azért mondasz kritikát, mert annyira fontos neked az a kapcsolódás, hogy azt szeretnéd, hogy jobb legyen.
Sokszor pedig pont a hallgatással érsz célt, amikor egy ideig nem mondasz semmit, és hagysz a másiknak időt és teret, hogy ő vigye tovább a gondolatait. A szép és a jó csendekből is nagyon kevés van ma, mind a magyar médiában, mind a magyar valóságban.
Az M5-ön fut nyolcadik éve tudományos magazinműsorod, a Novum. Tény, hogy a közszolgálati média erősen át van politizálva, kiszivárgott felvételekből tudjuk, miről szabad/kell beszélni, milyen színezettel és mely témákat kell rendszeresen szerepeltetni. Az M5 ugyan nem hírcsatorna, mégis adja magát a kérdés: mennyire kapsz szabad kezet szerkesztőként, riporterként, műsorvezetőként?
Teljesen. Én azért tudom a Novumot csinálni, mert szabad vagyok: hozhatom a saját témáimat, úgy dolgozom fel, ahogyan szeretném, a műsorvezetői szövegeimre ránéz a főszerkesztő, de én küldöm a súgóba. Kapok javaslatokat, amiket a szerkesztők írnak, de úgy alakítom át, ahogy szeretném. Semmi olyat nem kell mondanom, ami az én számtól idegen volna, vagy amiért ne vállalnám a felelősséget. Ha szeretnék, többet forgatok, ha szeretnék, akkor kevesebbet. Ha éppen vannak tanítványaim a KOS-ban (Komlósi Oktatási Stúdió, riporteriskola – a szerk.), akkor őket is hozhatom, ők is kipróbálhatják magukat a műsorban. Beleszólhatok abba, hogy milyen tematikus adások legyenek, melyik téma melyik adásba kerüljön. Abszolút a sajátomnak érzem a műsort.
Hogy bent, a közmédia épületében, a Kunigunda utcában, mi történik, azért van tőlem távol, mert ez egy külső gyártású produkció, és ezt a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal finanszírozza 100 százalékban. Mi elkészítjük az adást, feltöltjük a szerverre és az MTVA beteszi az M5 csatorna műsorfolyamába. Az a feladatunk, hogy a magyar tudományos eredményeket és a tudósokat mutassuk be, de ténylegesen nagyon szabad kezet kapunk. Egy olyan alkalom sem volt, hogy valakit érdeme szerint szerettünk volna műsorba tenni, és arra azt mondták volna, hogy nem mehet le. Az lehet, hogy kitaláltam egy olyan témát, ami a főszerkesztőnél picit kicsapta a biztosítékot. Ilyen volt, amikor a menstruációs bugyiról mint innovációról, aztán meg a székletátültetésről mint orvosi megoldásról szerettem volna forgatni, és erre mondta, hogy vasárnap délelőtt 10-kor lehet, hogy ez egy kicsit erős. De ezek mögött sosem politikai okok álltak. Szóval nagyon szabadnak érzem magam, és ez csodálatos dolog a magyar médiában.
A Tudományos Újságírók Klubjának tagja vagy, sőt, tavaly főtitkárhelyettesévé, szóvivőjévé is választottak. Tudományos újságírónak tudatosan készültél?
Nem, így alakult a pályám. A Novumnál volt egy lehetőség a médiaiskola elvégzése után, és ezt akkor megragadtam. Azzal azért meg volt ágyazva a sorsom, hogy mérnökcsaládba születtem, a Műegyetemre jártam, tehát a műszaki, tudományos világ nem volt teljesen idegen tőlem.
Egy Facebook-posztban írtad, hogy a szüleid féltettek a médiától. Megbékéltek azóta a pályaválasztásoddal?
Azt gondolom, hogy igen. Tőlük ez az egész világ nagyon távol áll, nem értették, nem tetszett nekik. Főleg apukám fogadta nehezen, de aztán amikor innovációs, tudományos műsorban kezdtem dolgozni, az már kicsit elfogadhatóbb volt neki. A BorPortrét mindig nézi és kedveli. Volt, hogy vele is interjút késztítettem a Novumba és a BorPortréba is, és akkor látta, hogy végül is azért ebben egész sok munka van, és ez nem csak bohóckodás. Valószínűleg a média világának felszínességétől féltettek, attól, hogy ez egy nagyon kemény terep, ahol ember embernek farkasa, és kaparni kell, kitúrni a másikat, és nekem valóban nem olyan a lelki alkatom, hogy ebben ügyes lennék.
Tapasztaltál ilyet?
Igen, nagyon távolról láttam, és én olyankor mindig szépen arrébb úszkáltam, hogy ne szivárogjon be a mindennapjaimba. Engem ez szerencsésen elkerült, mert mindig inkább határterületeken mozogtam és soha nem a nagy dzsumbujban, a legnagyobb tévécsatornák legnézettebb műsoraiban.
Nem csak a tudomány világa érdekel téged, hanem az irodalomé is. Olyannyira, hogy egy verses- és egy rövid prózai írásokat tartalmazó köteted is megjelent. Írsz még?
Mostanában a BorPortré felületére írok szösszeneteket, jegyzeteket, gondolatokat arról, hogy az adott héten mit tapasztaltam, abból milyen tanulságokat vontam le. Most ebben élem ki magam.
Ezek rövid írások, amelyek beleférnek egy posztba. Nekem is egy jó gyakorlat átgondolni a hétvégén, hogy mi foglalkoztatott, mit tanultam a héten, és nagyon jó visszajelzéseket is kapok.
Tavaly pont ilyentájt voltál a Spirit FM vendége, a Nem emlékszem ilyesmire könyved bemutatója kapcsán, ahol arra a kérdésre, mit szeretnél leginkább 2020-ban, azt válaszoltad: szerelmet. Ez bejött?
Jaj, ezt mondtam? Mondjuk, bármikor megkérdeznék tőlem, mindig ezt mondanám. (nevet) Nehéz ügy. Arról is írtam nemrég, bennem hogyan alakult az évek során az, hogy mit gondolok szerelemnek. Most nem tudom, mi a szerelem. Abban a posztban azt írtam, talán az, amikor látod, hogy a másik tele van sérülésekkel, drámákkal, traumákkal, nehézségekkel, te pedig ezt elfogadod, odaülsz mellé és megsimogatod a fejét.
| A hivatásos mesélő |
Kocsis-M. Brigitta saját magára hivatásos mesélőként hivatkozik. „Mert bármit csináljak, valahogy mindig ott kötök ki, hogy történeteket mesélek: a televíziós és újságírói munkám során, az általam tartott képzéseken vagy éppen akkor, amikor verseket, novellákat írok” – fogalmaz Brigi, majd így folytatja: „Hiszem, hogy ez az élet. Történetek szövevényes hálója.” |
Fotók: Hámori Zsófia