Nem hiszek az újévi fogadalmakban. Meg úgy általában a fogadkozásban. Olyan ez, mint a „majd holnap leszokom a cigiről” vagy a “majd hétfőtől fogyózok”. A holnap aztán eljön, hiszen ez a dolga, a hétfő is beköszönt hetente legalább egyszer. De a fogadalmakból semmi sem lesz. Ez meg csak az amúgy is meglévő frusztrációt növeli. De akkor miben hiszek?
A megküzdött, belülről megérlelt elhatározásokban hiszek. A belső érésű döntésekben, ahogy én nevezem őket. Azokban, amelyeket úgyis a megvalósítás követ, hiszen nem történhet másként.
A legjobb barátnőm minden újévkor ironikusan megkérdi: „Na, Laurácska, mi az újévi fogadalmad?” Ezen jót nevetünk, mert tudja, hogy semmi. De ha hinnék a fogadalmakban és ha én lennék a hatalom birtokosa, az lenne az újévi fogadalmam, hogy egy elfogadó, nyitott és toleráns társadalmat hozzak létre, amelyben jól érzik magukat az emberek. Hogy ez kábé annyira realisztikus, mint a „legyen világbéke”? Lehet, de abban mindenképpen hiszek, hogy a változás kell és a változás elérhető. Még ha kis lépésekben is haladunk.
Számomra például már az nagy dolog lenne, ha a munkahelyemen nem piszkálnának folyton még mindig amiatt, hogy nem eszem cukrot.
De ha a cukornemevésemmel nem bántok senkit, nem lehetne ezen túllépni esetleg? Hogy ne kelljen elmagyarázni századjára is, miért táplálkozom úgy, ahogy. Végül is nem kismacskákat gyilkolok. De bizonyára deviáns vagyok azért is, mert nem megyek férjhez, nem szülök gyereket. Sőt, időnként feketére lakkozom a körmeimet. Ja, és minden étkezés után fogat mosok.
És ez csak a mikrokörnyezet. A béke – akarom mondani béka – perspektíva. Mi a helyzet a szexuális bántalmazások áldozataival, akik előállnak a történetükkel? Tényleg muszáj még egyet beléjük rúgni? És az egyedülálló anyákkal, vagy ők nem is léteznek? Na és a szexuálisan „másokkal”? Azokkal a családokkal, ahol nem férfi és nő és gyerekek vannak? A vegákkal, vagy ami nem hús-hússal, az ördögtől való? A gluténérzékenység meg úri hóbort? A transzneműség pedig tényleg divat lett?
De említhetném a válást is, amit még mindig stigma övez. Érdemes lenne beszélni a nőkről, akik nem akarnak gyereket. Joguk van hozzá. Vagy az örökbefogadásról, a bántalmazó kapcsolatainkról és, és, és, még vagy egy tucat dologról. Hosszú a lista.
De szálljak vissza a földre, hisz alapvetően realista vagyok. A „gyere, cipó, hamm bekaplak” nem működik, tudom. Berögzült évszázados, évezredes mintákat nem lehet egyik napról a másikra lebontani, megváltoztatni. Ezek a folyamatok hosszúak, lassúak, időnként fájdalmasak.
A szocializációnk még midig eléggé elcseszett, és nehézkes, amíg egy közösség rendszerén átemésztődik az új. A prédikáció nem biztos, hogy célravezető. Az agresszív szájkarate sem.
Az ismeretterjesztés, a felvilágosítás, az erőszakmentes kommunikáció jó. Jó, hogy vannak civil csoportok. Még jobb, hogy van művészet, alkotó tevékenység.
A művészet és a személyes történetek erejében hiszek. Abban, hogy művészeti alkotásokon, egyedi történeteken, életutak bemutatásán keresztül közel tudnak jönni az elsőre akár ijesztőnek tűnő dolgok. Megismerhetővé és megérthetővé, sőt el- és befogadhatóvá válnak a sokszor idegenkedéssel, ellenségességgel kezelt jelenségek. Ez a blog ezzel a céllal jött létre.
A fogadkozások kora lejárt. Cselekedni kell. Változni és változtatni. Nyitni, közelebb engedni magunkhoz. Lépésről lépésre. Filmkockáról filmkockára, darabról darabra, sorról sorra, akkordról akkordra, ecsetvonásról ecsetvonásra.