Év elején a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Árnyék című darabjának márciusi, magyarországi ősbemutatójára készültek a Trafóban. Pető Kata színész, jelmeztervező szívügye volt már hosszú évek óta a Jelinek-mű színpadra állítása. De vajon miért aktuális 2020-ban a mitológiából ismert Orpheusz és Eurüdiké története? Katával női szerepekről, énkeresésről, párkapcsolati dilemmákról beszélgettünk – még február végén. Majd beütött a világjárvány, és újabb fél évet csúszott a bemutató, ami után újra felvettük a fonalat.
_______________________________
Ilyen módon az interjú az akkori és a mostani beszélgetésünk egybegyúrásaként készült. Egy kissé rendhagyó módon. Mint ahogy rendhagyó ez az egész év is.
Évek óta kerested a darab helyét, az alkotókat és gyűjtötted a színházi tapasztalatokat. Ez a törekvés egy fontos személyes szállal is összefonódott: most először érezted, hogy szeretnél monodrámában fogalmazni. Hogyan talált rád a Jelinek-mű?
Bécsben, az Akademietheaterben láttam az előadást körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Nyolc nő játszotta – egyébként általában így játsszák, mivel ez egy több mint ötvenoldalas egybefolyó vers. Elég jól tudok németül, de ebben a szövegben olyan nyelvi játékok, mélységek rejlenek, ami miatt kizárt, hogy teljes egészében értettem volna. Ennek ellenére rettenetesen megfogott a téma, a szöveg hangulata, humora. Elolvastam németül, és onnantól fogva nem tudtam tőle szabadulni.
Végül szeptember elején került sor a bemutatóra, ami egyben hazai ősbemutató. Nehéz volt eljutni idáig?
Igen, küzdelmes út vezetett idáig. Ez az első olyan produkció, amit saját magam hozok létre. Gulyás Dóra produkciós vezető és Porogi Dorka rendező segítettek a megvalósításban. Saját határaim tágítása ez az előadás. Nehéz a szöveg és tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehezen is érthető. Annyira komplex és oly sok rétege van, hogy el se lehet olvasni egy alkalommal. De Halasi Zoltán úgy fordította le a szöveget, hogy szinte nincs különbség a német és a magyar között. Ritkán látok ilyet, hogy meg tud maradni a ritmus, a szerkezet, a szótagszám!
Fantasztikus a fordítás, semmi nem hiányzik belőle: sem a humor, sem a szavak áradása, egymásból-egymásba ömlése – pont, ahogy Jelineknél.
Az más kérdés, hogy muszáj volt húzni belőle, sőt a felére húzni, mert így is másfél óra az előadás. Gábor Sára dramaturg és Dorka egy nyáron át dolgoztak rajta.
A küzdelmes utat keresztezte a koronavírus-járvány és vele együtt a színházbezárások, a karantén, a bemutató elhalasztása. Ilyen előzmények után milyen érzés volt, mikor végre bemutattátok a darabot?
Nagyon felemelő érzés volt. (mosolyog) Olyan könnyű vagyok most.
Mintha valamiféle teher jött volna le rólad?
Nem. Nem teher, hanem mint egy tartozás önmagam felé. Tartoztam ezzel magamnak. Most megadtam. Elég jó tudni, hogy képes vagyok erre.
Rendkívüli teljesítmény volt, valóban. Főleg annak fényében, hogy abban az előadásban, amit te láttál anno, nyolc nő játszotta Eurüdiké szerepét. A te adaptációd után én már el sem tudnám képzelni, hogy nyolcfelé darabolják a karaktert.
Én sem. Nem is tudtam sose. Halasi Zoltán még télen is megkérdezte, hogy biztosan egyedül akarom-e játszani, mert szerinte ezt nem lehet megtanulni. Kérdezgettem embereket a környezetemben, hogy: „Szerinted, én ezt meg fogom tudni tanulni?” Azt válaszolták, hogy persze-persze, de tudtam, hogy mindegy, mit mondanak, mert a munkát úgyis nekem kell majd elvégeznem. Azért a biztatás baromi jólesett, de a munkát nem lehetett megspórolni.
Eleve iszonyú nagy a szöveg mennyisége. Csak szöveg, szinte semmi cselekmény. Ráadásul az a nyolc nő mind egyetlen személyiség különböző oldalait testesíti meg.
Igen, én teljesen biztos vagyok abban, hogy ez egy nő. Csak a gyorsabb bemutathatóság miatt van az, hogy többen játsszák.
Volt valamilyen speciális szövegtanulási módszered? Maga a szöveg sem tűnik túl könnyűnek.
A szövegstruktúra bonyolultsága ellenére vannak olyan tulajdonságai, amik segítettek a tanulásban. Ilyen a zeneisége, a ritmusa, én pedig inkább zenésznek tartom magam, mint nem. Nekem mindig mindenben segített a zene. Gyerekkoromban úgy tanultam meg németül, hogy rengeteg Kurt Weill-és mindenféle egyéb sanzonokat hallgattam németül, majd megtanultam kívülről.
A fiamat is erre biztatom: hallgasson sok zenét és tanulja meg a számok szövegét. Emlékszem, amikor bejött az életünkbe az MTV, még kicsik voltunk, és a legtöbb barátom onnan tanult meg angolul. A módszerem egyébként az volt, hogy úgy tanultam mint egy librettót, már hallottam alatta a zenét és a lehető legtöbb embert megkértem arra, hogy kérdezze ki tőlem a szöveget.
Kiket kértél meg konkrétan?
A kislányom édesapját (Porogi Ádám színész – a szerk.) a barátnőmet és az anyukámat (Szőnyi Klára, filmdramaturg – a szerk.). Az előadás asszisztensével, Varga Miklóssal is rengeteget tanultunk. Egyes részeket a fiamnak is felmondtam.
Ez egyfajta teszt is volt a részemről, hogy kinek hogy mondom el és az illető mit szól hozzá. Próbáltam figyelni azt is, ki hol nevet, vagy ráncolja a szemöldökét.
A humorát, az érthetőségét is teszteltem ezáltal a szövegnek. A módszer másik része meg az volt, hogy amikor lefeküdtek aludni a gyerekek, elindultam otthonról sétálni, és séta közben tanultam.
Ez ihlette az előadáshoz készített videót is?
Igen, a Dunakorzón tett sétáknak is sokat köszönhetek.
Ez alapján azt hittem, abban a nagy, csipkés, menyasszonyi ruhában fogsz megjelenni a színpadon. De végül egy még izgalmasabb jelmezt viseltél. Az is régóta megvolt már a fejedben, hogy mi lesz rajtad?
Márciusban már megvolt. De meglepően nehéz döntés volt. Annyi minden lehetett volna. A választás szabadságát nagy teherként éltem meg. Sokszor el is bizonytalanodtam. De abban biztos voltam, hogy azt akarom, hogy a ruhámról leveszem ugyanazt a ruhát.
Mintha a személyiség rétegei bomlanának le?
Olyasmi. Bár, tudod, amikor ez így megfogalmazódik, akkor olyan közhelyessé válik. Mindenesetre szerintem vicces, hogy egy nő elkezd vetkőzni. Mit szoktunk ilyenkor látni? Izgi bugyit, melltartót. Most viszont nem, mert a ruha alatt ugyanaz a ruha van. Mint a hagyma, mehetek mélyebbre, de ott is ugyanaz van, alattam is én vagyok.
Nagyon látványos elem a színpadon a régi korok habos, többrétegű szoknyájának abroncsára emlékeztető szerkezet. Ezzel kapcsolatban is az volt a benyomásom, hogy az előadás számtalan eleme többféle értelmezésnek ad teret, nagy az asszociációs lehetőség. Erről a barokk korszak öltözködési stílusa, a nagy abroncsos szoknyák világa jutott eszembe. Ezt erősítette a csembaló is.
Abszolút. A csembaló színpadra állítása nagy találmány szerintem. Kákonyi Árpáddal együtt találtuk ki. Tavaly még az volt a koncepciónk, hogy egy zongorával csináljuk meg az egészet. De aztán jött a Kurázsi mama, ahol nagy örömmel mondta Kovács D. Dániel (a Narratíva színházi alkotócsoport első bemutatójának rendezője – a szerk.), hogy egyetlen zongora lesz a díszlet. Nagyot nevettem és nyilvánvalóvá vált, hogy még egyszer ugyanezt nem lehet. Abban biztosak voltunk, hogy Árpi majd ezt a barokk vonalat képviseli. A szép áriákat ő írta.
Felmerült a Hammond orgona, de rájöttünk, hogy a csembaló lesz a legjobb. Szép kontraszt a sok elektronikus hangszer mellett hangzásban és látványban is.
Ezt is humornak szántuk, hogy a klasszikus hangszerek együtt szólalnak meg az elektronikussal. Jó, nem térdcsapkodós, de azért megmosolyogtató humor.
A darab ismertetője szerint: „Jelinek Eurüdikéje népszerű popzenész férje árnyékaként éleslátással és iróniával küszködik és küzd meg a női szerepből is fakadó komplexusaival”. Ez igencsak női perspektívát, női megközelítésmódot, női fókuszt sugall. Jól érzem?
Így van. Ez a történet olyasvalakiről szól, aki állandóan a női mivoltából fakadó kérdésekbe ütközik. A történetet egy nő meséli.
Nem tartottatok attól, hogy rásütik a feminista bélyeget?
Nem. (mosolyog) Azért nem, mert valóban van benne egy csomó feminista gondolat. Ugyanakkor mégsem erre van kihegyezve. Ez egy nagyon személyes dolog és Jelinek nem általánosít.
Milyen komplexusokról van itt szó?
Megjelennek az egyénen belüli komplexusok. Ilyen a szorongás. A szorongás azon, hogy én ki vagyok hozzád képest. Csak általad létezem vagy létezem önmagamban is? Ha elveszünk téged és én a te árnyékod vagyok, akkor én mint árnyék ki vagyok, mi vagyok? Ez valójában tehát egy énkeresés, ami rengeteg komplexussal jár, hiszen Eurüdiké olyan kérdéseket tesz fel magának, amelyek megrendítik, elbizonytalanítják.
Elég jó vagyok-e mint nő? Mint ember? Mint írónő? Utóbbi lehet bármi, a lényeg az alkotó tevékenység. A fő kérdés, hogy a saját vagy a mások elvárásának megfelelek-e? És meg akarok-e felelni? Egzisztenciális kérdések.
A szövegben – a szorongással együtt – megjelenik az énvesztés is.
Igen. Eurüdiké több fázison megy keresztül önmagán való gondolkodása közben. A darab azzal kezdődik, hogy Eurüdiké meghal. És hosszan figyeli a testi és mentális érzeteket. Kérdés, hogy a halállal az én is meghal-e. Vagy akkor születik meg, onnantól van? Az utolsó szó nagyon fontos a darab végén. Olyan éntalálás ez, amikor kilépek az árnyékból, és onnantól kezdve én én vagyok. Innen lehet újra kezdeni, elindulni.
Azért az fontos, hogy kinek az árnyékából lépek ki. A szöveg meg sem nevezi Orpheuszt, bár tudjuk, hogy róla van szó. Eleinte Eurüdiké úgy hivatkozik rá, mint „a férjem”, majd mint „az énekes”. Ez ilyen értelemben egy nő emancipációs törekvése, szabadságharca?
A lényeget tekintve igen, de ez nem emancipáció és egy ember szabadságharca. Ez ugyanis tökéletesen igaz lehet fordítva is, lehetne szerepet, nemeket is cserélni: egy férfi is érezheti úgy, hogy egy nő által létezik. Ez énkeresés, és annak nincs neme. Két ember kapcsolatában valaki mindig erősebb, mint a másik, még akkor is, ha percenként változik, hogy éppen melyikük az.
De milyen ez az Eurüdiké? És mennyiben más a Jelinek-féle Orpheusz és Eurüdiké-sztori mint az eredeti mitológiai történet?
Teljesen más. A Jelinek-darab Eurüdiké halálával indul és az árnyék megszületésével ér véget. Ez egy kifordított tragédia. Az előadás alcíme, hogy Eurüdiké mondja. Tehát a nő az, aki beszél. Az eredeti történetben viszont, amíg mennek fel az élők világába, Eurüdiké nem szólhat egy szót sem. A mitológiai Eurüdiké az én képzeletemben egy lágy, finom, önmagát mindennek alávető, szép, csendes hangon beszélő, finom lény. Egy női attribútum, olyan, amilyennek a nőnek „lennie kell.”
A Jelinek-darabban pont az a gyönyörű, hogy belelátunk Eurüdiké lelkébe és a fejébe, és kiderül, hogy egyáltalán nem olyan.
Közönséges, otromba, sokszor átgondolatlan, tele van félelemmel, gyűlölettel, szorongással. De szeretettel is. A darab során elénk tárul, hogy mi mindennel küzd.
A darab alapján úgy tűnhet, Eurüdiké nincs oda a férfiért, akihez képest árnyékként vagy nem-árnyékként definiálja magát.
De, nagyon is, csak őt okolja saját nyomorúságáért. Irigyli is nagyon sok tulajdonságát, és biztos vagyok benne, hogy szereti. Pont azért biztos, hogy ez nagy szerelem, mert iszonyatosan tudja gyűlölni a férfit. Mégis nagyon pontosan látja kívülről, még ha többször túlzásokba is esik. És nagyon boldog amiatt, hogy Orpheusz lemegy érte az alvilágba.
De Eurüdiké ezt mondja: „Azt hiszi, hívásra odarohanok majd hozzá, mint egy kis kezes állat?” Meg azt is: „Én kellek neki, az egyetlen, ami nem kapható már.”
Persze, ezt mondja. De ez a játék része. Eurüdiké azt gondolja, oké, nagyon boldog vagyok, hogy lejöttél értem, de ezt nem fogom neked egy az egyben kimutatni, és odaszaladni hozzád, mert megküzdöttem azért, hogy én ilyen legyek, hogy legyek.
És szerinted Eurüdiké fel akar jönni Orfeusszal az élők világába?
Igen is, meg nem is. Csodálatos élmény lehet, ha az ember rátalál önmagára. Ezért okoz dilemmát, hogy beleolvadok-e megint valamibe vagy önmagam leszek. Visszatérek-e ugyanahhoz vagy tovább megyek valami más felé?
A mítosz szerint az alvilág azzal a feltétellel adja vissza Eurüdikét Orpheusznak, tehát csak akkor hozhatja vissza az élők közé, ha a nő az úton nem szólal meg, a férfi pedig nem néz hátra. Jelineknél azonban az énekes előveszi a mobilját és fotót készít a nőről. Majd mentés helyett a törlés gombot nyomja meg, végleg elbaltázva mindent, amiért pedig annyit küzdött. Eurüdiké másodjára is megsemmisül. Mit gondolsz egy ilyen fickóról?
Ez a legemberibb pillanat Orpheusz részéről. Iszonyú küzdelem a visszafelé vezető út, amíg a férfi folyton azt kérdezgeti a nőtől: jössz, itt vagy velem? Eurüdiké pedig nem válaszol. De hát ez a bizonytalanság, bizalmatlanság minden párkapcsolatban megjelenik. Együtt megyünk vagy külön, és te most leszakadtál rólam? Közös a célunk?
Mégis elrontja.
El, mert a kellő bizalom és magabiztosság mégis csak hiányzik. Az, hogy hátranéz és fotót készít, nyilván radikális döntés Jelinektől. A sztori mégis nagyon mai, hiszen mindannyian ezt csináljuk. El tudok képzelni egy szelfit Orpheusz részéről, ahol Eurüdiké valahol hátul, a pasi árnyékában van. Mint egy elrontott szelfi két emberről, ami csak az egyikükről előnyös, majd az illető fogja és kiposztolja.
Nekem ez az Orpheusz eléggé narcisztikusnak tűnik.
Hát persze, de ki nem az. (nevet) Erről egyébként sokat vitatkoztunk. Eltérő visszajelzéseket is kaptunk, volt, aki úgy látta az előadásból, hogy ez egy narcisztikus barom, akivel jobb is inkább nem kezdeni. Mi viszont törekedtünk arra, hogy ne az legyen.
Nem akartuk minősíteni, mert az elvitathatatlan tőle, hogy csodálatos, a kő is meglágyul az énekétől, egy nagy művész, egy alkotó ember.
A mítosz szerint egyébként – és ez nagyon fontos –, miután Orfeusz felmegy, hűséges marad Eurüdikéhez és széttépik a nők. Ezért sem akartuk, hogy a mi Orfeuszunk ellenszenves figura legyen. Szerintem ő tényleg nagyon szereti ezt a nőt, csak fogalma sincs, hogy ki ez.
És amikor megtudja, már késő.
Kérdés, hogy milyen szempontból késő.
Eurüdiké meghal.
Igen, ilyen értelemben késő. De erről az jut eszembe, amikor a fiammal beszélgettünk az elmúlásról. Azt kérdezte: „Anya, és mi lesz akkor, ha meghalunk?” Olyan jó arra gondolni, hogy nem biztos, hogy minden véget ér.
Orpheusz a színpadon nem jelenik meg hús-vér emberként, hanem a Freakin’ Disco, Kákonyi Árpád és Gergye Krisztián személyében „testesül meg”. Miért őket választottad?
Rengeteg értelmezési lehetőséget kínál a szöveg, zeneileg is. Egyszerre egy hatalmas szimfonikus mű, rímekkel, ismétlésekkel, alliterációkkal, ritmusokkal. Keresztes Gáborral nagyon régóta ismerjük egymást, és hasonlít az ízlésünk. Elektronikus zenében olyan a fantáziája, amire nekem ehhez az előadáshoz szükségem van. És az egész Freakin’ Disco, Komjáti Áron, Csizmás András és Szabó Sipos Ágoston is ezt képviseli. Kákonyi Árpádra pedig azért gondoltam, mert a darab szempontjából fontos a klasszikus zenei vonal. És azt reméltem, hogy jól fognak együtt dolgozni. A történet első feldolgozása is opera volt.
Gergye Krisztián felhívását meg évekig halogattam, hogy meg merjem kérni. Nagyon boldog voltam, hogy elvállalta. Nem ismertem, csak nem tudtam nála szuggesztívebb, görög istenhez hasonlatos jelenséget elképzelni.
Apropó ének! A Sadant együttes felbomlás óta, gondolom, hiányzik neked, hogy énekelj.
Igen. Ez a darab azért is van, hogy énekelhessek. (nevet)
Az Árnyék esetében is, mint a legtöbb Jelinek-műnél, csak a szöveg volt adott, azon kívül semmilyen instrukció, semmilyen fogódzó nem volt? Szóval az alkotó, a rendező csináljon vele, amit akar?
Abszolút. És az is a mi szabadságunk, hogy mennyit húzunk belőle. Ha az egész előadás csak egy mondat, akkor egy mondat.
Elfriede Jelinek figyelemmel kíséri, hogy hogyan dolgozzák fel a műveit?
Kellett írnunk a jogvédő irodájának – tehát vele közvetlenül már nem is lehet kommunikálni – és bizony nagyon komoly koncepcióleírást kértek ahhoz, hogy megadják az engedélyt. Volt egy pillanat, amikor meg is ijedtünk, hogy lehet, hogy nem fogjuk megkapni az engedélyt.
A német ősbemutatón, ami egy egészestés alkalom volt, először a Monteverdi-operát játszották, utána jött az Árnyék című darab, majd az egészet egy balett előadás zárta.
Ott akkor az Orfeusz és Eurüdiké története így jelent meg, három előadás keretében. Mi erre hivatkoztunk, és a mi koncepciónkban már eleve megvolt az, hogy legyen benne zene és tánc is. A jogdíjakat megkaptuk, igaz, egyelőre csak 4 előadást tudtunk kifizetni.
Kérnek feedbacket is az engedélyezett előadásról?
Nem. Mi egyébként az ősbemutatóra meghívtuk Jelineket, de sajnos nem válaszolt. Készült egy háromkamerás felvétel az előadásról, miután összevágtuk, azért elküldjük neki.
Jelinek művei nem kínálnak könnyed szórakozást vagy a könnyen értelmezhetőség élményét. Mégis piszkálja az alkotók fantáziáját. Kihívásként élik meg, hogy lehet a szövegeit jól színpadra vinni. Te mit gondolsz, Jelinek direkt gyártja maga körül a hájpot vagy egész egyszerűen a szövegek így jönnek ki a fejéből?
Biztos vagyok benne, hogy nem direkt csinálja. Annyira érződik az Árnyékon is, hogy tök ösztönösen jött nála.
Ösztönösen, ugyanakkor egy elképesztően művelt, intelligens ember képe rajzolódik ki a szöveg mögött.
Egy költőé, tulajdonképpen. Itt visszakapcsolódok a kérdésedhez, hogy nehéz volt-e a szöveget megtanulni. Azért sem volt nehéz, mert tök logikusan jönnek egymásból a gondolatmenetek. Hiába érzem azt, mintha ide-oda ugrálna a témákban, mégis követhető.
Mindig egy szót körüljár, és utána pontosan azt a szót viszi tovább a következő témában. Mindig megvan a kapaszkodó.
Nem is feltétlenül csak a témákat váltja, hanem – legalábbis én úgy éltem meg – az érzeteket és lelkiállapotokat. Az általad megjelenített Eurüdiké sok állomáson megy keresztül, mire eljut önmagához. De ki is ez a nő? Ha csak azt nézzük, hogy a darabot a Bécsben élő írónő, Jelinek írta, akinek az egykor zenész férje Münchenben él, akkor adja magát a feltételezés, hogy a darabba önmagát is beleírta. Azt mondtad korábban, magadra ismertél ebben a műben, illetve ebben az Eurüdikében. Mint ahogy egyébként egyes vonatkozásaiban én is. Egy bizonyos pont után egy nő már sok mindenen túl van, sok mindent megélt az identitását, a férfiakhoz fűződő viszonyát illetően is.
És amiről azt érzi az ember, hogy ez akár ő is lehetne, az pont azoknak a belső gondolatoknak a kivetülése, amiket az események alatt megél. Nem azt mondja el, hogy meghaltam, lementem, a férjem lejött értem, elindultunk felfelé, hanem kifordítja az egésznek a lelki folyamatát. És ez az, amiről ritkán beszélünk. Ezt nehéz szavakba önteni, hogy mi is történt velem egy-egy találkozás alkalmával. Pont az a vicc az egészben, hogy soha senki nem gondolkodott eddig azon, hogy Eurüdiké mit akar. Akarja-e, hogy felvigyék? Ő mit gondol erről?
A mitológiai történet tök egyértelmű: ez egy szerelmi történet, ahol annyira szerelmesek egymásba, hogy a férfi lemegy a nőért az alvilágba, és persze, hogy a nő vele megy, csak jaj-jaj, nem sikerül.
De közben tényleg mennyi minden játszódhat le egy ember fejében? Nap mint nap ez történik velünk, és pont erről baromi nehéz beszélni. Jelinek viszont szavakba önti.
A darab úgy is értelmezhető, hogy ahhoz, hogy Eurüdiké kilépjen a nagy ember, a zenész, a férj, a férfi árnyékából, meg kell halnia, az árnyékvilág részévé kell válnia. Lehet ennek egy olyan sötét színezetű értelmezése is, hogy ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatból egy nő tényleg ki tudjon lépni, ki kell lépnie az életből is?
Én ezt nem gondolom. Szerintem fordítva van: mivel megmarja a kígyó, meghal, és ez az esemény ébreszti rá egy csomó mindenre. És ha már átéli ezt az élményt, közben rájön dolgokra, például arra, hogy ha én én lettem volna ebben a kapcsolatban, akkor az vagy nem működött volna vagy máshogy működött volna. Inkább az a kérdés szerintem, hogy egy kapcsolatban én én vagyok-e, vagy megpróbálok megfelelni annak, amit a másik vélhetően elvár tőlem. Ez az, amit Jelinek körbejár és viccelődik vele.
A nagy fellángolásoknál, pláne az első látásra szerelmeknél, fogalma sincs a másiknak arról, hogy én ki vagyok (pláne ha én sem tudom, én ki vagyok), és én sem tudom, hogy ő ki, mégis elkezdjük együtt élni az életünket. Baromi nagy csalódás, amikor kiderül, hogy: Jaj, én nem erre számítottam. De Eurüdiké nem azon gondolkodik, hogy a fickó milyen, hanem hogy ő milyen a fickó szemében. A szorongás-monológban arról beszél, hogy ez a férfi talán túlságosan magasra értékelt, túlértékelt engem, és én nem tudok ennek megfelelni, úgy érzem, én ennél sokkal kevesebb vagyok. Mégis megpróbálok megfelelni, tehát ez egy folyamatos küzdelem.
Mert mindig a másikhoz viszonyítja önmagát. De azt rosszul érzékelem, hogy a nő jól érzi magát az árnyékvilágban? A végén nincs benne szomorúság, hogy nem tudott Orfeusszal felmenni. Számomra megnyugvással zárul a darab, hogy Eurüdiké magára talált odalent.
Igen, csak szerintem nem az elveszítés a boldogság, hanem az önmagára találás.
Arról már beszéltünk, hogy a Jelinek-műben Eurüdiké milyen komplexusokkal küzd, milyen önmeghatározási kérdéseken gondolkodik el. Kétgyermekes édesanya vagy, nő, dolgozó ember, több lábon álló alkotó, egy különleges projekt létrehozója. Te hogyan tudsz egyidejűleg megfelelni ezeknek a szerepeknek?
Ez annyira nehéz, hogy nem is lehetséges, ami tud sok bánatot és feszültséget okozni.
Igyekszem elérni, hogy ne érdekeljen, hogy mit gondolnak rólam, az anyaságomról vagy arról, miért nem ülök ott minden próbán, ha jelmezt tervezek.
Az a fontos, hogy én tudjam, hogy a helyzethez képest a maximumot nyújtom.
Beszólogatnak, tesznek rád megjegyzést?
Nem. De hozzáteszem, igyekszem olyan emberekkel körbe venni magam, akik részéről nem is fenyeget ez a veszély. Szükség lenne arra, hogy meg tudjam osztani magam, de ez saját magamból fakadó elvárás. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges, ezért folyamatosan döntéseket kell hoznom.
Tizenhárom éves a fiam, és benne egy fantasztikus embert látok felcseperedni. Amikor premierem volt jelmeztervezőként a Családi tűzfészekben, és a próbáról hazaértem késő délután, Janó látta rajtam, hogy feszült vagyok. És amikor jött az, hogy nem tudom, mit vegyek fel, a fiam állította össze a szettem, ami annyira jól sikerült, hogy többen megdicsérték.
Időről időre azért mégis csak azt érzem, bármennyire is nehéz, össze tudom egyeztetni a feladataimat. Szóval azt gondolom, nem csinálhatom olyan végzetesen rosszul.
És visszatérve arra, amit az elején kérdeztél: ez az előadás nekem attól is megkönnyebbülés, hogy életemben először tudtam nyitottan befogadni mindenféle reakciót.
Nem esett rosszul, ha valakinek nem tetszett. Mert tisztában vagyok azzal, hogy úgy csináltam meg ezt a darabot, ahogy én akartam és ahogy most tudtam.
Ezek szerint volt olyan, hogy a néző megélése nem találkozott azzal, amit te szerettél volna mondani?
Persze.
Gondolom, ez egy Jelinek-darabnál eleve benne van a pakliban.
Minden előadásnál benne van. Rettenetesen szoktam izgulni, hogy úristen mit szólnak, ugye tetszeni fog. Olyan, mintha karácsonyi ajándékot adnék át, és rossz érzés, ha az a másiknak nem tetszik. Próbálsz közben nagyvonalú lenni mégis, de érzed, hogy bánt.
Most viszont egyáltalán nem ezt éltem meg. Egy barátom, akinek a véleménye nagyon fontos nekem, azt mondta, neki egyáltalán nem tetszett a megvalósítás. Megbeszéltük, és én abszolút meg tudtam érteni.
És nem volt benned rossz érzés, hogy ennyi sok év után mindent odateszel magadból, amit csak tudsz, szerinted ez tök jó, és mi a fene, hogy neki nem tetszik?
Nem. Azért nem, mert szerintem ez nem tök jó, hanem az. Az, amit akartam.
Ez volt a fejedben hét-nyolc éve is, amikor elkezdtél a saját megvalósításon gondolkodni?
Nem. Rettegtem, hogy nekem itt minden döntésemért felelősséget kell majd vállalnom. Itt én most kirakom magam, és közben sokat gondoltam Pintér Bélára, Pass Andreára, olyan emberekre, akik maguk írnak, rendeznek és kirakják azt a közönség elé.
Kivetítik az agyukat a színpadra. Elviselni utána a kritikákat – azt biztosan tanulni kell.
Így indultam neki. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy meg akarom csinálni. Ez szépen alakult bennem, és nagyon hálás vagyok annak a fél évnek, mert sok minden változott bennem, és rengeteg teher lehullott a vállamról közben, elsősorban a tetszeni akarás.
Februárban még nem így éreztél?
Nem. Akkor még sokkal jobban féltem.
De mégis, mi történt az elmúlt fél évben, a karantén alatt, amikor nem nagyon volt lehetőséged neked sem színpadra állni?
Három-négy héttel a tervezett bemutató után éreztem azt, mennyire megvisel engem, hogy elmarad. Akkor megéreztem, hogy igen, ez nekem baromi fontos. Még jobban megéreztem, hogy én ezt nem csak mondom, hanem tényleg fontos és nagyon meg szeretném csinálni. Volt is időm gondolkodni.
A darabon?
Is. Meg a színházhoz való viszonyulásomon: én és a színészet. Arra jutottam, az biztosan nem jó, ha én azért vagyok színész, mert tetszeni szeretnék embereknek. Muszáj, hogy fontosabb legyen a sztori, az, amit én el akarok mesélni.
Színészként vagy nőként akartál tetszeni?
Színészként és nőként is, mindenben, amit látsz, amikor színpadon vagyok: ilyen a kinézet, a megnyilvánulás. Régóta foglalkoztatott már engem ez a kérdés. Tudtam, hogy ezt muszáj átgondolnom.
Azt éreztem, és ehhez valószínűleg a negyven évemnek is köze van, hogy én nem mehetek tönkre attól, hogy valami nem tetszik valakinek.
Nem lehet ez az elsődleges, mert akkor nem tudom magamból azt nyújtani, amit szeretnék.
Amikor az az érzés előre tolul, hogy fogok-e tetszeni, olyan, mintha csökkennének a képességeim. Ilyenkor azt érzem, hogy én valójában nem így szeretnék játszani, nem vagyok önmagam, nem vagyok elég játékos, nem vagyok elég felszabadult, elég humoros, elég szabad.
Most viszont azt éreztem, hogy szinte szabad tudok lenni. Pláne a második előadáson olyan volt, mintha folyna ki a számon a szöveg. Nem az a meló, hogy szépen mondjam el, jól énekeljek, hanem az, hogy legyek.
Akkor ilyen értelemben te is megérkeztél önmagadhoz, mint Eurüdiké.
Most igen. (mosolyog)
Az Árnyék (Eurüdiké mondja) 2020. december 2-án látható legközelebb a Trafóban.
| NÉVJEGY |
| Pető Kata színész, énekes, jelmeztervező 1979-ben született Budapesten. A Bartók Béla Konzervatórium ének szakára és az ELTE BTK esztétika szakára járt. 2004-ben szerzett színész diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2004-től 2008-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja. 2009-től szabadúszó. 2011-ben a Schauspielhaus Graz színésze. 2012-2015 között a Szputnyik Hajózási Társaság művésze. A Sadant zenekar énekese. Egy fiú és egy lány gyermek édesanyja. |
Kiemelt kép: Nagy Gergő