Ilyen volt a Chili bolygón – Élménybeszámoló az RHCP koncertjéről

Végre egy nagykoncert, bár a Red Hot Chili Peppers – egyes magyar előadóktól eltérően – nem szorul rá, hogy kiemeljük ezt a tényt. A mai napig rendkívül népszerű zenekar, nem véletlenül. És tényleg ül is a magyaros jelző: rajongókkal teli metró, vegyes korosztály, a Puskás (bocs, nekem Népstadion, mint ahogy a Moszkva tér is maradt az eredeti nevén a fejemben) környékén igazi hömpölygés, piásdobozhegyek, ahogy illik – a helyi boltosok álma.

A stadion már kívülről is impozáns így, felújítva, nem is tudom, mikor voltam benne utoljára, mivel nekem a foci nem játszik. Ekkora buli meg tényleg ritkán van.

Az előzenekarokat nézve kicsit meglepődtem, inkább a kiadó választása lehet a két nem igazán az RHCP-hez illő produkció, aztán fene tudja, lehet, haverok. Ezen a szinten azért ez ritka. Nekem a Thundercat kimaradt, egy ismerősöm azt mondta róla, a popzene Sosztakovicsa. Az orosz szerző szerintem kiváló, de érezhetően nehezen befogadható zene lehetett. Véleményem ugyanez NAS előadásáról, aminek a végét hallottuk, azaz a saját szavunkat se.

Ilyen hangerővel a metálhoz szokott fülem is ritkán találkozik, túmács kategória. Michael Balzary basszusgitáros, azaz Flea említette színpadon, hogy csípi, hát oké, neki lehet.

A Red Hot színpadkép klasszikus, végre vannak erősítők a színpadon! A Flea és John Frusciante gitáros helye mögötti fal is sejteti, hogy itt nem lesz vicceskedés. Nem még több füst, meg fények, kérem szépen, hanem hang. Igen, hangos lesz, ez egy rockbuli, kell, kötelező. Az aréna amúgy lenyűgöző, klassz lett az egész. Imádtam a Népstadiont is, főleg a legendás bulikat, de ez a helyszín szintet lépett. A több beszámolóban megjelenő büfékritikát kihagynám, mindig van min javítani, persze. De haver, ha sörözni jöttél, pont jó a nappali és a kanapéd is, nem?

Na de, hogy rákanyarodjak az RHCP-koncertre: semmi flikk-flakk, megjelenik Chad Smith, Flea és Frusciante, elkezdenek jammelni, ahogy az tőlük megszokott.

Úristen, Frusciante egy vintage Telecasterrel indít, ami már így is leborotválja a fejem tetejéről a hajat, közben a két groove isten vidámkodik.

Aztán hajrá, a főhős is színre lép: Anthony Kiedis mint malibui szörfös csávó – a hatvanadik életévében. Ez egy karakteres zenekar, minden tag, minden hang, minden külsőség azonnal felismerhető. Apropó, styling! Imádat, ahogy ezek a soha fel nem növő, de közben azért öregedő arcok öltöznek. Flea a szoknyás nagypapi, akinek bekukkanthattunk fekete férfi szoknyája alá, amikor kézen állva bejött a színpadra egy szünet után. Chad ujjatlan melegítőben nyomja, mert leszarja; a folyamatos élvezet és a vigyor a lényeg, Frusciante meg felvette, amit kiraktak neki, körülbelül ennyit foglalkozhatott az outfitjével. Kiedis meg hozza a magnum bajszos kiscsávót, egyszerre kisfiús és kortalan ikon (imádtam a pöttyös gatyáját (is) – a szerk.).

Hihetetlen ennyi idősen (Frusciante 52, a többiek 60 és 61 évesek) így kinézni: kisportolt test, energia, na meg karizma. Ez utóbbiból indul a színpadi jelenlét, ugye. Kimennek és ott vannak, ha csak állnak a sarokban, akkor is.

A látvány fenomenális: aki kitalálta ezt a hullámos kivetítést, ami a színpad tetejét és alját is beveszi, egy zseni.

Minden dalhoz valami extra dizájn dukál, van, amikor rajzfilm zenekarrá alakulnak, talán ez illik hozzájuk a legjobban. A színpadi látvány magától értetődően utaztat bele abba a sikitós, funky gitáros őrületbe, amit csak az RHCP tud.

Szürreális egy brigád, ilyen zenét csak ők tudnak csinálni. Játszanak régi nagy slágert és új, számomra ismeretlen dalt, de az is félreérthetetlenül chilis. Megy a betonkemény alap, amire Frusciante nem gitáriskolás módon decens „furcsaságokat” fog, ahogy csak ő tudja, az egészet pedig Kiedis sajátos énekstílusa koronázza meg. Hiába, megírták a világ legjobb lemezei közé tartozó alapműveket. Lehet veszekedni, hogy kinek a Vércukorbébi (Blood Sugar Sex Magik című album – a szerk.) vagy a Californication, esetleg a későbbi darabok az igazi RHCP, mind önazonos és zseni.

A One Hot Minute-et direkt nem említem, mert az a zenei parnasszuson is egy kurvanagy bárszék tetejéről néz le a világra.

A setlisten sajnos nem szerepelt.

A sok zengetőtől nehezen érthető felkonfok között találó Kiedis kiszólása Flea-nek, hogy űrhajón vagy. Tényleg, vigyetek el innen, srácok, a Chili bolygóra, ahol álmodhatunk Kaliforniáról, süketülhetünk a jófajta gitártól, és mint egy varázsszőnyegre, rá lehet ülni Flea és Chad világklasszis összjátékára! Szóval úristen.

Akkor is, ha a hangzással van bajom. Túltolt, torz és aránytalan lett, ami Kiedis énekét el is nyomta, főleg az elején, és a gitárból sem jött ki az a sok finomság, ami a zenészistenek kezei között történt. Persze a lényeg megvan: a Frusciante gitárjának agyig feltolt húrjai okozta emblematikus RHCP hamisság, az időnként hangnemen kívüli, de valahogy akkor is odaillő beszúrogatások és szólók, a tökéletes gitár-basszus szimbiózis. Ha valószínűleg ösztönből is jött, nagyon kitalált zene ez, hej!

A hangulat leírhatatlan, a slágerek visszhangoznak tízezrek szájából, random ugrálnak fel emberek az ülőhelyükről, amikor a kedvencük csendül fel, a sok világító telefon is illik ehhez a parádéhoz. A Chili showt is tud csinálni, na.

Bocs, gitáros vagyok, nem tudom kihagyni azt a nyálcsorgató arzenált, amit Frusciante felvonultatott: a régi Tele, Strato mellett megszólalt egy White Falcon és egy ritka színű Strato is; volt ott minden, ami gut és trágár. Persze akkora gitáros ő, hogy a seprűnyél is énekelne a kezében, de akkor is impozáns látni és hallani ezeket a csúcskategóriás hangszereket.

A műsor megfelelt egy ekkora életművel rendelkező sztárzenekar programjának. Na és ugye az új lemezük turnéjának koncertjén nyilvánvaló, hogy megszólalnak erről az albumról is dalok, szám szerint négy. Van, amelyik nálunk először élőben (It`s Only Natural). A show gerincét azonban nem meglepő módon a Californication és a Stadium Arcadium albumok méregerős rádióslágerei alkották. Számomra is fájdalmas, hogy a Blood Sugar … lemezt ennyire hanyagolták, főleg, hogy más koncerten eljátszották az I Could Have Lied-ot, ami autodidakta rockgitáros utam egyik kezdeti és fontos állomását jelentette.

A magam részéről azonban az egyéni szocprobléma kategóriába sorolnám, ki mit akart volna hallani még.

Persze, csinálhatnának akár ők is tematikus X éves az Y lemez turnékat, de nem teszik. Szívük joga.

El is röppen a koncert, kereken másfél óra. Rövidsége miatt sokan fanyalogtak, de nem lehet panasz: ennyi idősen nyugodtan csinálja bárki utánuk. A Give It Away alatt beállnak a limók a színpad mögé, itt a vége.

Nincs Under the Bridge, na és? A By the Way olyan ordas nagy dal, hogy bármelyik rockzenekar letenné a haját, ha egy ilyet írna. Tökéletes lezárás. Mielőtt levonulna a színpadról, nehezen érthetően, de Kiedis bemondja, hogy megy pisilni. Legenda vagy haver, azt csinálsz, amit akarsz. Menj és élvezd azt a hihetetlen rezgést, amit ti négyen csináltok bárhol, bármikor. Örömmel megnézem, amikor csak tehetem, újra és újra.

Selmeczi Péter

Fotók: Bende Csaba

Vélemény, hozzászólás?