„Mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk” – mondta Babits Mihály Tóth Árpádról (1886. április 14.–1928. november 7.). Valószínűleg sokunk egyik kedvence a fiatalon elhunyt költő, és szívesen idézzük fel magunkban a kirakatban lila dalra kelt nyakkendőt (Körúti hajnal), a személyiség izoláltságát, a magányt megéneklő verseit (Meddő órán, Lélektől lélekig), a dolgok esti lélekvándorlását a hitvesi líra egyik legszebb darabjában, az Esti sugárkoszorúban. És hosszan sorolhatnánk még meghatározó költeményeit. Születésnapja alkalmából egy olyan verset választottam a megemlékezésre, amely túl azon, hogy önéletrajzi, személyes hangvételű, nekünk, a ma itt élőknek különös fénytörésbe helyezi az idei tavaszt.
Milyen testvér április?
Az Április egyfelől egy születésnap-vers, hiszen a költő is ebben a hónapban született: Április, ó, Április! / Míg tánccal suhansz, / Látogass meg engem is, / Víg örök suhanc, / Hisz egy régi kikelet / Furcsa reggelén / Együtt érkeztem veled / Földi útra én: / Szólt arany szimfónia / Napfény-húrokon, /
S bölcsőmnél te, fény fia, / Álltál, víg rokon!
Tóth Árpád az áprilist testvérének nevezi, és ebben a családi relációban ő az öcs: Április, ó, Április! / Símogass, vezess! / Hadd legyek ma újra kis / Jó öcséd, kezes.
Megjelenik a versben az elmúló fiatalság képe (Ifjuságom hervadó / Kankalin-csokor) és a már ismert tüdőbaj miatti aggodalom a jövőért.
Ma mi sem tudjuk, hogyan folytatódik életünknek ez a sorsfordító fejezete, amit egy szemmel nem látható mikroorganizmus ír most már hónapok óta.
Ez az április a maga tarkaságával, bolondosságával, káprázatos színeivel más mint az eddigi áprilisok, ezt tudjuk mind.
1918. Április
Április
Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes
Ág végére már
Küldöd: kússzék az ügyes –
Katicabogár,
Mint árbócra egy piros,
Pettyes zubbonyú,
Fürge lábú és csinos
Kis matrózfiú!
Kémleli a láthatárt:
Mennyi fény! Mi az?
S zümmög zengő, napba tárt
Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező,
Fáradt, vén paraszt,
Fűszakálla csendbe nő,
Megcibálod azt,
Majd meg méznél illatosb
Szellőfésüvel
Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
Lomha szolga, fel!
Szundikálás volt elég,
Vár az új robot,Mit
álmodtál, vén cseléd,
Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget,
Cserje meg bozót,
Gyenge bőrü testüket
Úgy csiklándozod;
Minden erdő egy bolond
Hejehuja-hely,
Nincsen még seholse lomb,
Csak virágkehely:
Izzad még a levelek
Vajudó rügye,
S a szirom már lepereg:
Csókos szél vigye…
S átsuhansz a városon,
Bérházak felett,
Felragyog sugároson
Sok vak emelet:
Reszkető, bibor varázs,
Vén kémény fala,
Lányszemszínű kék parázs
A szelíd pala.
Mély, sötét udvar felett
Négyszögű egen
Táncos lábad emeled,
Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört
Sarkon fordulót,
Villogtatsz, mint zsebtükört
Pajkos nebulók:
Zsupsz! a földre hull a fény!
S ím a szenny alól
Nyűtt hang sír, tán a szegény
Por maga dalol?
Vak lap-árus: eleven
Bús utca-szemét
Sütkérez a melegen,
S nyitja holt szemét…
Április, ó, Április!
Míg tánccal suhansz,
Látogass meg engem is,
Víg örök suhanc,
Hisz egy régi kikelet
Furcsa reggelén
Együtt érkeztem veled
Földi útra én:
Szólt arany szimfónia
Napfény-húrokon,
S bölcsőmnél te, fény fia,
Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó!
Hol van az a kor?
Ifjuságom hervadó
Kankalin-csokor,
Elpártoltam tőled én,
Nem veszed zokon?
Hej, beteg s fanyar legény
A régi rokon:
Ha a tavaszt élvezi,
Nézvén langy egét,
Bánatát is felveszi,
Mint szemüvegét…
Április, ó, Április!
Símogass, vezess!
Hadd legyek ma újra kis
Jó öcséd, kezes,
Hadd feküdjem tarka fák
Alján inni fényt,
Míg arcomba szöcske vág,
Zöld parittyaként,
Míg szememre patyolat
Szirom lengve jön,
S kis selyem-sátra alatt
Megbúvik a könny…
Ó, tán akkor, míg a méz
Színű nap lehull,
Bordám közül a nehéz
Szív is elgurul,
Imbolyog még, menni fél,
Majd gyáván, sután,
Bíbor labda, útra kél
Tűnő nap után:
Táncol, ugrik, fellebeg,
Enyhén száll tova,
Felfogják a fellegek,
S nem fáj már soha…
Ami kikezdhetetlen
1928-ban bekövetkezett halála után a Nyugat, melynek munkatársa volt, s mely közölte verseit, emlékszámban emlékezett meg az elhunyt Tóth Árpádról.
Babits Mihály így idézte meg emlékét: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról.”
Halála tizenötödik évfordulóján Szabó Lőrinc eképpen fogalmazott:
„Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”
A sajnos már szintén elhunyt színészzseni, Végvári Tamás előadásában pedig meghallgathatjátok, hogyan kel életre az Április.
Vigyázzunk magunkra és egymásra!
Borítókép: Igen Élet