Tavaly év végén majdnem kicsináltam magam.
2022 életem legturbulensebb és legkegyetlenebb éve volt. Mindazzal együtt, ami jó volt benne.
A könyvem megjelenése körüli izgalmas, olykor mégis fárasztó teendők (kábé idáig a jó rész), a visszatekintve túlzott ambíciók, amiket mindenáron valóra akartam váltani, az a frusztráló érzés, hogy szakmailag megfeneklettem, hogy az általam nagyra tartott, széles olvasóközönséggel bíró portáloknak, magazinoknak nem kell az, amit én tudok, súlyos betegség és hosszan tartó, az életminőségemet romboló szövődményei, magányosan töltött nyári hónapok, az önmagamra kényszerített könyörtelen elvárások, majd teljesíthetetlenségük nyomán a kudarc megélése, aztán az életembe váratlanul berobbanó valószerűtlen „szerelem”, vele együtt pedig egy régóta vágyott közös jövő ígérete és egy szeretetteljes, egyenrangú párkapcsolat ideája, amiről egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy rút átverés, szóval sok-sok ilyen esemény végül ahhoz vezetett, hogy decemberben azon kezdtem agyalni, hogyan csekkoljak ki.
Méltatlan, felfoghatatlan és akkor még úgy tűnt, feldolgozhatatlan helyzetbe kerültem. Hiába a jóhiszeműségem, nyitottságom, egy pszichológiailag bántalmazó kapcsolatban, egy nÁrcisztikus játszmában találtam magam, ahol valószínűleg semmi sem volt igaz.
Miután érzelmileg úgy megrángattak, mint még soha életemben, elkezdtem a trauma feldolgozását. Valamilyen rejtélyes oknál fogva, mert akkor még nem tudtam, hogyan is kell ezt csinálni, csak a zsigereimben éreztem, szépen végigcsináltam a gyászmunkát úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. És három héten keresztül szó szerint csak zokogtam és mindent (és mindenkit) megragadtam, ami egy picit is segített abban, hogy ne zakkanjak meg, hogy kijjebb tudjak jönni abból az őrületből, amibe kerültem. A mindenben minden benne volt – erről is írok majd.
Három hét pokoljárás után kiértem a partra, ahol meg tudtam kapaszkodni. Azóta jól vagyok, sőt, nagyon is jól. Életemben nem voltam még ilyen jókedvű, kiegyensúlyozott. Most már időnként azt is ki tudom mondani, hogy élvezem az életem. De ehhez sok minden kellett. Kőkeményen megdolgoztam a jóllétemért.
Még pszichológushoz is elmentem decemberben, aki bosszantó módon az öngondoskodásról papolt – ezt legalábbis akkor így éltem meg. Nem sok erő volt bennem hülyének nézni, de az világos volt, hogy a helyzet teljesen abszurd. Miközben én aranylövésről ábrándoztam, és mivel ez ábránd maradt, nagy mennyiségű xanaxot szereztem be és egy kiskocsmányi alkoholt vásároltam össze, a neten kutattam a biztos exitálás módozatait (most már derülök rajta, de attól a mennyiségtől és mg-tól nem tudtam volna végleg elaludni, ez hamar kiderült), szóval miközben a távozás helyszíne, módja és időpontja körül keringtek a gondolataim, ez a nő meditációs hanganyagokat, az öngondoskodásról szóló írásokat osztott meg velem és azt állította, rengeteg érzelmi tartalék van bennem ahhoz, hogy felépüljek. WTF?! A faszom akart felépülni. Teljesen más terveim voltak. Most már tudom, persze, és értékelem is, miről beszélt, de akkor talán még egy picit haragudtam is rá.
Eszembe jut, amikor még sok-sok évvel ezelőtt terápiába jártam, és szóba került az önszeretet. döbbenten meredtem a pszichiáterre és teljesen őszintén azt kérdeztem tőle, hogy az mégis mit jelent. Visszakérdezett, hogy szerintem mit jelent. nem tudtam erre mit felelni, mert fogalmam sem volt róla.
A veszteségfeldolgozást követően, immár megerősödve (2023-t írunk) és hónapok óta egyfajta csendes eufóriában élve (hogy ebben még mi segített, arról is szeretnék majd beszélni), egyszer csak megérkezett az érzés: én szeretem magam és szeretnék vigyázni magamra, jól akarok bánni magammal. Rájöttem, hogy milyen jó társasága vagyok saját magamnak, és hogy milyen fantasztikus megélni azt, amikor minőségi időt töltök önmagammal. Hogy már nem hülyézem le magam, akkor sem, ha éppen valami hülyeséget csinálok, hogy nem ostorozom, nem bántom magam – és másnak sem hagyom, hogy bántson. Ha ehhez az kell, hogy bizonyos emberek ne legyenek részei az életemnek, akkor nem lesznek azok. Évtizedekig vittem az érzelmi keresztet, hogy engem senki nem szeret, hogy nincs olyan ember, akinek én lennék a legfontosabb a világon. Aztán leesett, hogy de.
Én vagyok az, aki mindenkinél jobban szeretem saját magam és magam számára én vagyok a legfontosabb.
Szeretek virágot kapni. Csak hát jelenleg nemigen kapok. Egy sparos bevásárlásnál aztán valamikor január-február környékén egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy csokor tulipánt teszek a kosaramba. Magamnak vettem. Hazahoztam, vízbe tettem, picit srégen visszavágtam a szárait, hogy jobban tudjon „lélegezni” és minél tovább életben maradjon. Egy hétig volt csodaszép. És én minden nap végigcsináltam ezt a rutint, friss vizet tettem a vázába, visszanyestem a végeket, szépen elrendeztem, és napjában többször elidőztem azzal, hogy csak gyönyörködtem benne. Azóta ez szokásommá vált. Rendszeresen meglepem magam egy csokorral. Így lett nekem a tulipán az önszeretet és öngondoskodás jelképe.
Rácz Laura Rebecca
#mystories